Úgy

-

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

In medias res

-
Kép
-Bele fogsz halni! Mikor olvadtak el a hópihék? Hogy nem vettük észre, hogy tél van? Fagyos, hideg tél. Te, integetve kiabáló szellem. Vergődünk, mint az álmatlan ember. Bezzeg a nyár, arany kalászt érlelő, perzselő, hazug. Leveti a szárnyakat és elkezd a földön járni. A cipőjét a küszöbön hagyja, mások elbotolnak benne, de mikor a talpacskák a talajt érintik, nevet a száj. Hogy is érthetnéd? Senki sem érti. És belül, mélyen, alszik valami lágy suttogás. Valami könnyes megmenekülés. Gyűrött lepedők sóhaja, és öleled a semmit. A saját ketrecemet faragtam ki, igaz? Így is jó. A szabadság a legnagyobb felelősség a világon. -Túl fogom élni. Csak az élők játszhatnak. Csak az élők nyerhetnek. "és aludj most már Veronika, holnap megint élned kell"
További információk

Hóvihar

-
Kép
Csak úgy lehet földet érni, ha van föld, ahová leérkezel. Ismerem a párát, ami a hajamba tapad reggelente. A cipő kopogását a padlón. Vár. Rád vár. Mindig rágom a szám szélét, ha ideges vagyok. Rossz szokás.Abból sok van. Túl sok. Utoljára alszom el,mert hallanom kell az ütemre szuszogást. A csillagokba bújok, ott megtalálsz, ha visszajönnél. Várni nagyon tudok.  Azt hiszem, a legnagyobb hibám, hogy fél karral ölelek, és néma vagyok, ha zuhanok.  Nézem a távolodó utcát, az agyam táncol, valami ismeretlen dallamra és beleszédülök a napok réseibe. Nyikorgó bűntudat, hogy a kezdetkor és a végén is ott hagytalak. Takard el az életet, ezt teszik a gyávák. Az vagy, nem igaz? Aztán megcsaltad magadat, és pelyhekké olvadtál. Gyönyörű,jéghideg hópelyhekké.  Túl sokáig hallgattál, most már beszélned kell, és az bizony nem fog egyedül menni. Jöjjön hát a hóvihar. 
További információk

Kölyökvizslák

-
Kép
A szél mostanában láthatatlan. Az örömet és a szomorúságot úgy dobálja, mint a mama a dunyhát nagymelegek idején. Felborzolja a szívbe a haragot, és eltemeti az örömet. Langyos, lágy esővel öntözi, hogy nőjön növekedjen. Néha jó lenne átölelni, halk, félszavakkal kegyelmet kérni, egész valómmal elé állni, hogy lássa, igazából anyag vagyok, mozgásban lévő, formálódó. Szíveddel szelídítesz, magammá mintázol. Arcom lesz és hangom, amit te szólaltatsz meg. Idő nélküli térben patakcsobogássá változom. Szeretlek, mi mást mondhatnék? Fogadd el, hogy ez járt nekünk. Még a fali minta íve is megváltozott, ebben egészen biztos vagyok, pedig ugyanaz a forma, tíz éve nem volt átfestve. A lila harisnyám kiszakadt, erre emlékszem, mert mezítláb táncoltam veled a parkettán, ki tudja miért. Talán annyi volt bennem a gondolat és az érzés, hogy szűknek éreztem a cipőmet tőlük. Felemeltél, pedig akkor nem is ment végig még a táncrend, és úgy mosolyogtál rá, mint aki előre látja az elkövetkezendő harminc
További információk