Élni csak úgy, ahogy lélegzel
Te Buda, én meg Pest.
Egyetlen pillantásoddal felkelted a Napot, és várod,
szelíden várod mosolyom esetlen görbületét.
Te Buda, én meg Pest. Köztünk pedig a Duna végtelensége. A
part esti homályából bontakozunk ki, ragyogva feldereng egy közeli perc.
Sűrűsödik a végtelen. Elbujdosnak előlünk a szelek, van már ki ölelje a lányt,
mondják, majd nagy duzzogva odébb állnak. Fürkészem a meg-megbotló némaságot
álmos testeden. És arra gondolok, ha csókolsz, nem vagyok. Csak lélek van, mit
neked adtam. Csupán csak meztelen semmi a mindenem. Nem birtoklom önmagam, te
rendelkezel velem, s te jó vagy, visszaadsz magamnak, mert szeretni nem tudsz
máshogyan, csak úgy, ahogyan élni; mással megosztva mindened. Mély, mohó
ölelésekben létezem. Szavaimon pihensz, ki-be jársz, mint a huzat a házban.
Nyitva felejtett ajtók mögött élünk szívünk hátra hagyott porcicáin. Csavargó
újhold ring, arany pírral arcukon köszöntik egymást a vad jövendők.
Élni csak
úgy, ahogy lélegzel.
Mióta vagy, azóta látom a csendet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése