Tengereink
A keze csak pihent az övében, de erősen szorította, mintha attól félne, kicsúszik a sajátjából, ahogy a körömvirágos szappan szökik fürdéskor. Szilárdan fogta, és arra gondolt, hogyan lehet valami ennyire könnyű, mégis határozott, meg hogy mindig megnyugtatta ez a kézpuhaság, pedig most benne volt a kimondatlan félelem is, hogy egyszer nem, hogy többé nem, nem az övét, nem egymásét, hanem valaki másét, vagy másét sem talán. Csak egyedül, egymagunkban, botladozva. Füstmagányban.
A levegő kissé lehűlt, a szív hőmérséklete is, zajtalan rohant a másik után. Útközben beleütközött néhány kavicsba és mondatokat nyelt le a könnyeivel együtt, tócsává gyűltek a göröngyös betonon. Szétfoszlottan suhant, szemei vörösek voltak, de a sötétben úgy tetszett, mintha világítanának. Kísértet lakott bennük. Idegenként vándorolt a négyzetméterek között és keresett egy ismerős mesehőst, egy illatot vagy emlékvárat, de sík véletlenek őrizték keskeny álmát a nyárnak. Nem volt hova menni. Hirtelen előrelendült a tudatból a kocka, amin abban a szobában azt az ocsmány függönyt bámulja és szédül, menekülne, ha volna hova. Ki a világból, el a kezek forróságától, puhaságától, a visszakérdezés szégyenétől, minden egyes kudarc ígéretétől, ki a pipacspiros nappalokba, a tömény város ölébe, ahol rendre eltévedt évek múltán is. Ajkaira megszámlálhatatlan csillag ragadt és az ütközés, ami fénysebességgel hasított a mellkasába,lapított, nem tágított. A lábak egymás után rakták magukat, és a mosoly is görbült, ha görbülni kívánták. Messze volt tőle, egy másik élet, másik hasábján lépkedett.
Én nélküled már sírni sem tudok. És ha egyszer rájössz, hogy sírni jó, hogy a könnyek partot mosnak,tiszta vizet adnak, megfoghatod a kezeimet és elmondok neked mindent amit tudtál és amit még nem is sejtettél, mert attól fogva mi leszünk a két cseppből összemosott tenger, amit senki sem akar majd megtalálni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése