Madárlány

Percekre hunynám csak le a szemeimet, épp hogy szét tudjon áradni bennem a hideg reggel.  Minden porcikámban vacogna az ismerős hangsúlyú szó. Ha lefesthetném a napokat, holdszínűek lennének, mint a Duna;és ezerszer átsétálnék rajtuk, mint a hidakon, hogy talpam alatt érezzem a szédítő mélység zajos mámorát. Hallanám és tapintanám az áramló rohanást, és felszegett fejjel körbenézve fújnám ki az elhasznált levegőt. A szél betakargatná a kilógó kisujjamat, ahogy édesanya tette gyerekkoromban éjszakánként. Aztán belemosolyognék a szembejövő lelkekbe. Egész közel merészkednék, de a szívet nem bántanám, az érzékeny terület. A könnyeimet elnyelné a falánk folyó, és befogadnák a mérges habok. Nem tartoznának többé hozzám.  Talán megölelnének a kósza gondolatok, vagy kinyitnák szemeiket a rémült emlékek és árnyékként rávetülnének merev arcomra. A semmi is tud fájni.  Karjaimban gagyogna a válaszunk az életre, ha kapaszkodnánk a pókhálós álmokba, és megszámolnánk a tücskök alkonyán hányat