Madárlány

 Talán az volt a legkedvesebb, amikor az árnyékok délután hosszúra nyúltak, a fény körülölelte a falra feszített tükröt, és foltokban megtört az üvegen. A törött ablaknál álltam, hogy felszárítsa az izzadságot a napmeleg rólam, a foltokat a textílián.  Szerettem ezt, mert mindennek megvolt a maga törvényszerűsége. Látni csak később kezdtelek el, amikor már megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Mondhatnám, szerelem volt első pillantásra, de mit bántam én ki is vagy te. Napok váltak bennem arannyá, szavak lettek általam kinyitva, emlékek bújtak elő belőlem,  és mindennek a legtetején ott voltam én, keresve saját magam hangját, legyőzve az egész várost a madaraktól és számolva a lélegzetvételeket a tömött buszokon. Nem számított a külvilág, mert egyszerre voltam láthatatlan, és egy növekvő, duzzadó folyó. Nem kértem bocsánatot, mert nem érte volna meg. Anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, mert többé nem kérte számon a múltját bennem.  Te meg egy szelíd, jó...

Ez a  város még mindig ugyanaz a botlásokkal és színes transzparensekkel teli őskáosz, ahol a hajléktalanok az útra piszkítanak. Mégis, mintha fiatalodna. Nyarat majszol reggelire. Megrágja, csámcsog, majd kiköpi. Az egészet le kéne már nyelnie végre. Furcsa, milyen nagynak tűnt régen, és most mennyire aprónak tetszik. Szinte áttetsző, mint a fák kócos koronája a hajnali harmatzuhanyban. Nem lep meg, nem is kápráztatja szemeimet. Úgy nézek rá, mint aki mindent tud, pedig dehogy.   Már megmentettem az összes csigát eső után, egyesével pakoltam át őket az út túloldalára. Néha engem is átpakolhatna valaki, hogy ne legyek áldozata arra guruló barázdált biciklikerekeknek.  Eljöttem egy olyan helyről ahová már nem tartoztam, egy olyan helyre, ahová még nem tartoztam. Azóta is keresem a tetőt a falaimnak.  Halkan hullámzik a nagy folyó. Azt mondod békés, pedig sokan belefulladtak már.  Honnan szaladtam idáig, ezt kérdik. Ki tudja honnan? Ki tudja miért? Zörö...