Madárlány

 Talán az volt a legkedvesebb, amikor az árnyékok délután hosszúra nyúltak, a fény körülölelte a falra feszített tükröt, és foltokban megtört az üvegen. A törött ablaknál álltam, hogy felszárítsa az izzadságot a napmeleg rólam, a foltokat a textílián.  Szerettem ezt, mert mindennek megvolt a maga törvényszerűsége. Látni csak később kezdtelek el, amikor már megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Mondhatnám, szerelem volt első pillantásra, de mit bántam én ki is vagy te. Napok váltak bennem arannyá, szavak lettek általam kinyitva, emlékek bújtak elő belőlem,  és mindennek a legtetején ott voltam én, keresve saját magam hangját, legyőzve az egész várost a madaraktól és számolva a lélegzetvételeket a tömött buszokon. Nem számított a külvilág, mert egyszerre voltam láthatatlan, és egy növekvő, duzzadó folyó. Nem kértem bocsánatot, mert nem érte volna meg. Anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, mert többé nem kérte számon a múltját bennem.  Te meg egy szelíd, jó...

Ez a  város még mindig ugyanaz a botlásokkal és színes transzparensekkel teli őskáosz, ahol a hajléktalanok az útra piszkítanak. Mégis, mintha fiatalodna. Nyarat majszol reggelire. Megrágja, csámcsog, majd kiköpi. Az egészet le kéne már nyelnie végre. Furcsa, milyen nagynak tűnt régen, és most mennyire aprónak tetszik. Szinte áttetsző, mint a fák kócos koronája a hajnali harmatzuhanyban. Nem lep meg, nem is kápráztatja szemeimet. Úgy nézek rá, mint aki mindent tud, pedig dehogy.   Már megmentettem az összes csigát eső után, egyesével pakoltam át őket az út túloldalára. Néha engem is átpakolhatna valaki, hogy ne legyek áldozata arra guruló barázdált biciklikerekeknek.  Eljöttem egy olyan helyről ahová már nem tartoztam, egy olyan helyre, ahová még nem tartoztam. Azóta is keresem a tetőt a falaimnak.  Halkan hullámzik a nagy folyó. Azt mondod békés, pedig sokan belefulladtak már.  Honnan szaladtam idáig, ezt kérdik. Ki tudja honnan? Ki tudja miért? Zörö...

A szavakra már alig emlékszem, kilökte belőlem a szilárd felejtés. Ki tudja minek iszik az ember, ha mindenre emlékezni akar. Mert nekem az a fény, amit ódon fémcsövek okádtak magukból, maga volt a tapintható boldogság. Engem nem zavart ha nézel, mert akartam, hogy olvass, számláld lapjaim, és fejtsd meg belőlük a magad igazságát. Annyi mindenünk van, két kézzel adott az élet, mégis azt akarom, amik voltunk, és akik nem lehetünk többé. Az arcom árnyékát már nem látni délután, a Napot felhők takarják a pillantásoktól.  Tegnap mélyeket sóhajtott a Duna, a hideg pára belénk fagyott. A hidakból csak koromfekete súly lett, éreztem, hogy húzzák lefelé minden csontomat a jégtömbök. Mindketten zajlunk. Magamba rohanok. Meglátogatott egy cinege. Istenemre, látni akart.  Elindultam, egy részem utánam baktatott, lépéshátrányban volt. Még mindig úgy sétálok ezen a környéken, mint aki meg akarja szelídíteni az életet. Ha látnád! Minden csupa hullám meg göröngy. A véráramot lelassíto...

A bolondok hónapja volt, mikor zavaromban azt mondtam; fázom, pedig már melegek voltak az éjszakák. Köztünk volt a nyár puha karja, akkor már közelebb tolt bennünket egymáshoz, és az összes kétségemet cseppfolyósra olvasztotta. Eleinte furcsállottam, hogy ebben a városban nincsenek csillagok az égen , ma már tudom, hogy az összes a szemedben költözött. Régen árvíz volt errefelé, most emberek vannak, és álmok. Talán túlélik a hullámverést. Mondtad, minden vagyok, így színeződtek ki fehér szárnyaim. Csipkésre kötötte az idő a lelkünket, és áttetsző szalagként font belőle szerelmes hónapokat. Rád mindig várni kell. Ülök, csepegnek a gondolataim, mint az olvadó jégcsap vízzé vált valója, és jégvár leszek, ha megjössz, a legszebb mind közül, mert te húzol előre kézen fogva.  Lassú égés, beborított szervek. Tömény vagy, fészek meleg és múltat metsző nyújtózkodó szuszogás. Engem ráfektetett, betakart, majd elaltatott a déli szél. Találkoztál vele, köszöntetek egymásnak, de nem figyelt ...

Bennem tornyosultak a halovány vágyak, lehántottad minden kérgemet. Bontottad, simogattad, engedett, vége lett. Csupasz, nesztelen, néma voltam. Egy árnyék sétált a kihűlt testen, csókjaival rózsákat fújt szanaszét a kóbor félhomályban. Akkor is ott vagy, ha leoltom a villanyt. Nincs már diófa, meg kiskori tapogatózás. Lehet, hogy sosem volt. Talán mindig csak te voltál, a dübörgő teherautók a mellkasban ha vagy, és a még hangosabb elefántok, mikor elbújtatnak a nappalok. Remegésed áthajlik a lepedőn, és felelek, csak lustán, ösztönösen. Mit tudhat arról a szív, amit a test akar? Kínlódva átvonszoltam az éveken terhes emlékét, és most ünnepélyesen leraktam, megtapostam hazug szavait, és csiribá, eltűnt. Engem most szeretnek, tudd meg! Szaladtam feléd, pici, elemlápafénnyi bátorsággal. Kíváncsi könnyeim végig gyalogoltak kiszáradt bőrömön. Rálehelted szerelmes szavaid. A horzsolások minden tónusa eltűnt, és a csomó, ahogy az áradó, vad folyók, kitört a vackából, belerobbant a gondolatb...

Te Buda, én meg Pest. Egyetlen pillantásoddal felkelted a Napot, és várod, szelíden várod mosolyom esetlen görbületét. Te Buda, én meg Pest. Köztünk pedig a Duna végtelensége. A part esti homályából bontakozunk ki, ragyogva feldereng egy közeli perc. Sűrűsödik a végtelen. Elbujdosnak előlünk a szelek, van már ki ölelje a lányt, mondják, majd nagy duzzogva odébb állnak. Fürkészem a meg-megbotló némaságot álmos testeden. És arra gondolok, ha csókolsz, nem vagyok. Csak lélek van, mit neked adtam. Csupán csak meztelen semmi a mindenem. Nem birtoklom önmagam, te rendelkezel velem, s te jó vagy, visszaadsz magamnak, mert szeretni nem tudsz máshogyan, csak úgy, ahogyan élni; mással megosztva mindened. Mély, mohó ölelésekben létezem. Szavaimon pihensz, ki-be jársz, mint a huzat a házban. Nyitva felejtett ajtók mögött élünk szívünk hátra hagyott porcicáin. Csavargó újhold ring, arany pírral arcukon köszöntik egymást a vad jövendők.  Élni csak úgy, ahogy lélegzel. Mióta vagy, azóta...

Percekre hunynám csak le a szemeimet, épp hogy szét tudjon áradni bennem a hideg reggel.  Minden porcikámban vacogna az ismerős hangsúlyú szó. Ha lefesthetném a napokat, holdszínűek lennének, mint a Duna;és ezerszer átsétálnék rajtuk, mint a hidakon, hogy talpam alatt érezzem a szédítő mélység zajos mámorát. Hallanám és tapintanám az áramló rohanást, és felszegett fejjel körbenézve fújnám ki az elhasznált levegőt. A szél betakargatná a kilógó kisujjamat, ahogy édesanya tette gyerekkoromban éjszakánként. Aztán belemosolyognék a szembejövő lelkekbe. Egész közel merészkednék, de a szívet nem bántanám, az érzékeny terület. A könnyeimet elnyelné a falánk folyó, és befogadnák a mérges habok. Nem tartoznának többé hozzám.  Talán megölelnének a kósza gondolatok, vagy kinyitnák szemeiket a rémült emlékek és árnyékként rávetülnének merev arcomra. A semmi is tud fájni.  Karjaimban gagyogna a válaszunk az életre, ha kapaszkodnánk a pókhálós álmokba, és megszámolnánk a tücskök al...

Kotorászott a zsebében, mert a kezét hideg szorította, és valami végtelen hőségre számítva melegítette a piros kabát gyomrában a megfagyott mancsokat. Egy elgurult gombnyi bátorságot keresett, de nem lelt mást, csak az izolált cérnák árvaságát. Felvarratlan életek, leszakadt szerelmek.  Gubancos szívek mélyén alvó tegnapok. Kereste az életben maradását, mint ahogy a  hajléktalanok a szemétben turkálva valaki maradékát. Elsodródott önmagától egy leheletnyit, de talán tudhatta, hogy vissza fog térni. Őszintén hihette, mert bátorságot adott neki a villámok lánya, és lecsupaszította lelkét egy éjszakán. Aztán villámlány azt mondta, hogy büszke rá,mert erős, de szánalmasnak érezte magát és soha ki nem mondott szavakból összeférceltnek.  Az éberség  az ajtót kaparászta. Egészen izgatottak lehetett, mert felborította az időt, az meg szanaszét gurult és karmazsin színűre festette az ostobaságot. Megfogadott egy sornyi banális marhaságot, amit majd sosem teljesít, és még c...

Azt hittem, hogy idővel kikopsz. Hittem. Ragacsosak a nappalok. Én már nem értek semmit. Egy kívülálló szemléli önmagát valami távoli helyről. Poros vagyok. Éjszaka gyönyörű fények táncoltak a vízsugáron, és koronát fontak a fáradt bőr köré. Égtek a szemek a tökéletességtől. Lángoltak és perzseltek. Egyszerre volt ijesztő és káprázatos. Akkor, először mióta bekebelezett ez a város, éreztem valamit.  Láttam magam kicsiként, bátran. Már nem vagyok kicsi. Megnőttem és esetlen lettem.  Én nem akartam felnőni. Akkor és úgy nem. De nem kérdezett senki. Ma sem kérdezik, milyen érzés volt. Talán nem is számít. Már nem. Kulcscsörgés és sötétség. Pállott szaga van a magánynak. Kuksolnak az árnyak a polcon. Valaki, valamikor, valahol el akarja kezdeni az életet.  Mindenki tovább áll. Megdermedt emlékeket melengetünk. Üresen szállnak fel a repülőgépek. Az utasok inkább hazamennek. A büszkeségem a mellékhelyiségben landolt.  Kicsi vagyok és valaki zongorázik a lelk...