Madárlány

Megyünk előre, utat törve magunknak habzó naplementék szelíd ívén keresztül. Néha kereslek hajnalban; gyűrődik-e a lepedő hátad nyomatától? Olyankor mindig megtalállak, akkor is, ha helyettem a párnacsücsköt öleled. Van ennek egy alig hallható visszhangja bennem. Megáll az idő. Nem mozdul, esküszöm. Látom, ahogy a lába,- nem is láb, inkább kar-, a levegőben úszva megfagy.  Minden magától működik. Két perc álmatlanság az egész. Itt tapinthatóak a szavak. Elvégzem. Kérded, miért, felelni nem tudok. Mert nem az én számból folyik, csak bújik, a változékony életek ki nem mondott történeteibe. Egyszer elmondom, s te hallgatod majd. Hallgatod a csontok halk összekoccanását, a madarak szelíd kuporgását, s a tavaszi szép virágok első mosolyát a Földre. Akkor elmondhatod, hogy ismersz. Rám nézel, és nem leszek már senki, mert minden ami vagyok, ott lesz a kilélegzett levegő atomjaiban. Egy fel nem vehető világ, egy már kibogozott csomó. Arc leszek, és fény, egy gesztenyefa öblös level...

Hogy a tél hideg lesz és fagyos, azt egyikünk sem tudhatta. Halvány, olvadó párák lettünk a fényvillamos öreg ablakain. Azt mondtuk, hangulatot találni mentünk, de valójában egymást kerestük. Mindig, minden alvó porszemben a kérdéseidet fejtegetem, egész vörösek a szemeim a próbálkozással eltöltött időtől, de nem megy, mindig eltévedek, újra és újra;mintha porhó esne a vadak lábnyomára és kétségbeesve, üres hassal térne haza a vadász. Így élek én benned. Minden szavadon zakatolva, pilláid peremén pihenve, édesen.  Valami edényekről beszélgettünk aznap este, már nem emlékszem, arra sem, hogy kivel találkoztunk azon az éjszakán az aluljáróban. Később biztosan bemutattál neki, de már nem tudta ki vagyok. Mondjuk, akkor még én sem tudhattam kid is vagyok én neked valójában. Ebből a folyékony érzelemhullámból születtem valakiddé, pedig már jóval hamarabb kiterveltél, én meg csak magamban beszéltem otthon, persze rólad. Mindig ez a kergetőzés egymás megoldásáért, ezek vagyunk. Csa...

Csak úgy lehet földet érni, ha van föld, ahová leérkezel. Ismerem a párát, ami a hajamba tapad reggelente. A cipő kopogását a padlón. Vár. Rád vár. Mindig rágom a szám szélét, ha ideges vagyok. Rossz szokás.Abból sok van. Túl sok. Utoljára alszom el,mert hallanom kell az ütemre szuszogást. A csillagokba bújok, ott megtalálsz, ha visszajönnél. Várni nagyon tudok.  Azt hiszem, a legnagyobb hibám, hogy fél karral ölelek, és néma vagyok, ha zuhanok.  Nézem a távolodó utcát, az agyam táncol, valami ismeretlen dallamra és beleszédülök a napok réseibe. Nyikorgó bűntudat, hogy a kezdetkor és a végén is ott hagytalak. Takard el az életet, ezt teszik a gyávák. Az vagy, nem igaz? Aztán megcsaltad magadat, és pelyhekké olvadtál. Gyönyörű,jéghideg hópelyhekké.  Túl sokáig hallgattál, most már beszélned kell, és az bizony nem fog egyedül menni. Jöjjön hát a hóvihar. 

Azt hittem, hogy idővel kikopsz. Hittem. Ragacsosak a nappalok. Én már nem értek semmit. Egy kívülálló szemléli önmagát valami távoli helyről. Poros vagyok. Éjszaka gyönyörű fények táncoltak a vízsugáron, és koronát fontak a fáradt bőr köré. Égtek a szemek a tökéletességtől. Lángoltak és perzseltek. Egyszerre volt ijesztő és káprázatos. Akkor, először mióta bekebelezett ez a város, éreztem valamit.  Láttam magam kicsiként, bátran. Már nem vagyok kicsi. Megnőttem és esetlen lettem.  Én nem akartam felnőni. Akkor és úgy nem. De nem kérdezett senki. Ma sem kérdezik, milyen érzés volt. Talán nem is számít. Már nem. Kulcscsörgés és sötétség. Pállott szaga van a magánynak. Kuksolnak az árnyak a polcon. Valaki, valamikor, valahol el akarja kezdeni az életet.  Mindenki tovább áll. Megdermedt emlékeket melengetünk. Üresen szállnak fel a repülőgépek. Az utasok inkább hazamennek. A büszkeségem a mellékhelyiségben landolt.  Kicsi vagyok és valaki zongorázik a lelk...