Madárlány

A szél mostanában láthatatlan. Az örömet és a szomorúságot úgy dobálja, mint a mama a dunyhát nagymelegek idején. Felborzolja a szívbe a haragot, és eltemeti az örömet. Langyos, lágy esővel öntözi, hogy nőjön növekedjen. Néha jó lenne átölelni, halk, félszavakkal kegyelmet kérni, egész valómmal elé állni, hogy lássa, igazából anyag vagyok, mozgásban lévő, formálódó. Szíveddel szelídítesz, magammá mintázol. Arcom lesz és hangom, amit te szólaltatsz meg. Idő nélküli térben patakcsobogássá változom. Szeretlek, mi mást mondhatnék? Fogadd el, hogy ez járt nekünk. Még a fali minta íve is megváltozott, ebben egészen biztos vagyok, pedig ugyanaz a forma, tíz éve nem volt átfestve. A lila harisnyám kiszakadt, erre emlékszem, mert mezítláb táncoltam veled a parkettán, ki tudja miért. Talán annyi volt bennem a gondolat és az érzés, hogy szűknek éreztem a cipőmet tőlük. Felemeltél, pedig akkor nem is ment végig még a táncrend, és úgy mosolyogtál rá, mint aki előre látja az elkövetkezendő harminc...

Csak hiszed, hogy felkelsz, portalanítod a tegnapot, és félelem nélkül benne élsz a mában. Bizonyosság a szerelemben, a jövőben; bizonyosság finom, egyre előre törekvő ráncaidban, ha mosolyogsz egy kimondott, és ha haragszol egy elhallgatott szóért. Várakozni egyszerűbb volna, csiga vonalakba fonni bágyadt mosolyod, feltekerni a mindig eljövő reggelek halovány és repedezett szemhéjára. Beborítani vele a sápadt, vonagló bőrt, amin átlátszanak a kék ütőerek, és lüktetve folyik bennük az álmos, folyton rohanó, piros vér. Ez is elmúlik egyszer, mondják. Csökken, mint napjaid száma, megkarcsúsodik, de szép marad, ha vágyod szépségét. Diktálom, írd! Maradunk egymásnak: két aláhúzott, ölelkező szó, bátor szívszelídülés. Senki sem tudja, senki sem látja majd, csak az éjszaka homályos, alig lélegző mellkasára hajtott kócos fejek. Vedd el ami jár, és menj, hogy visszajöhess, és odaadhasd mindazt, ami benned maradt belőlem.