Madárlány

A hajnal éles  recsegése, a fáradt szél halk sóhajtása a tarkómon, apám nem fogadott hívásai, a fixír csípős szaga, eldugult lefolyó, mama nevelt paradicsomjai, és az utcán ásítozó tarka falevelek. A napok sziszegik;ősz van. Belebélelem magamat a nyári ölelésekbe, mondatokba, ígéretekbe. Még mindig a gyimesi fenyőfák illatával álmodom, és eszembe jutnak a csángó ember szavai, hogy sokan maguktól viszik be a gyerekeiket az árvaházba, mert nincs pénzük felnevelni őket.  Ez az ősz, egy másik ősz. Nem hasonlít semelyik eddigihez sem. Ebbe az őszbe erősen belekapaszkodtam, megmarkoltam, majd szép lassan eleresztettem, hogy zuhanjon és keressen magának talajt, ahová földre érhet. Keresem én is a földetérésemet, gravitáció nélkül száguldok, csukott szemmel. Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy senki sem fogja már a kezemet a becsapódás előtt. Néha nehéz szeretni magamat, anyának, nagymamának kell lenni, pótolni minden családtagot pótolhatatlan önismerettel. Ringatni magamat...

Azt hittem, hogy idővel kikopsz. Hittem. Ragacsosak a nappalok. Én már nem értek semmit. Egy kívülálló szemléli önmagát valami távoli helyről. Poros vagyok. Éjszaka gyönyörű fények táncoltak a vízsugáron, és koronát fontak a fáradt bőr köré. Égtek a szemek a tökéletességtől. Lángoltak és perzseltek. Egyszerre volt ijesztő és káprázatos. Akkor, először mióta bekebelezett ez a város, éreztem valamit.  Láttam magam kicsiként, bátran. Már nem vagyok kicsi. Megnőttem és esetlen lettem.  Én nem akartam felnőni. Akkor és úgy nem. De nem kérdezett senki. Ma sem kérdezik, milyen érzés volt. Talán nem is számít. Már nem. Kulcscsörgés és sötétség. Pállott szaga van a magánynak. Kuksolnak az árnyak a polcon. Valaki, valamikor, valahol el akarja kezdeni az életet.  Mindenki tovább áll. Megdermedt emlékeket melengetünk. Üresen szállnak fel a repülőgépek. Az utasok inkább hazamennek. A büszkeségem a mellékhelyiségben landolt.  Kicsi vagyok és valaki zongorázik a lelk...