Madárlány

 Talán az volt a legkedvesebb, amikor az árnyékok délután hosszúra nyúltak, a fény körülölelte a falra feszített tükröt, és foltokban megtört az üvegen. A törött ablaknál álltam, hogy felszárítsa az izzadságot a napmeleg rólam, a foltokat a textílián.  Szerettem ezt, mert mindennek megvolt a maga törvényszerűsége. Látni csak később kezdtelek el, amikor már megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Mondhatnám, szerelem volt első pillantásra, de mit bántam én ki is vagy te. Napok váltak bennem arannyá, szavak lettek általam kinyitva, emlékek bújtak elő belőlem,  és mindennek a legtetején ott voltam én, keresve saját magam hangját, legyőzve az egész várost a madaraktól és számolva a lélegzetvételeket a tömött buszokon. Nem számított a külvilág, mert egyszerre voltam láthatatlan, és egy növekvő, duzzadó folyó. Nem kértem bocsánatot, mert nem érte volna meg. Anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, mert többé nem kérte számon a múltját bennem.  Te meg egy szelíd, jó...

A Nap felé fordulva ténferegve átgurul az álom a sötét léttengerbe. Csend van. Egy általad kedvelt helyen más a hazautat keresi, leugrott a villamosról, nem kért segítséget. A hőmérsékletről nincs emlék, csak érzetek vannak. Keményen lélegző beton, sziréna-kábulat. Ez most az a valóság, amire gondolni sem merne senki. Aztán apró zihálás, az otthon meleg csókja a zakatoló szívverés nyugtatására. Milyen furcsa ez is, hogy a biztonság ambivalens, helyhez kötött lett, és onnan jön, ahova régen még vendégségbe se ment volna szívesen. Lengedeznek az álmok, fuvallatként kapaszkodni. Valamit félálomban furcsa mohapuha szeretettel felé ásít.  Szomjas, pisilnie kell. Ez a szükségleteken túlmutat. Bármi jobb a karcoknál.  Nem akar gondolkodni. Leejtette ide a Jóisten, de persze ez sem igaz, maga mászott ezidáig négykézláb, itt van, itt kap minden reggel mellkasára szívölelést.  Egy ideig nem nézett tükörbe, tudod, mert magát látta benne. Azt mondják, fogadd el, szeresd meg. F...

Mert ezüst színű cérnaszálon táncolt, tudta jól. A cérna puha volt, kellemes, jól esett a lábnak sétálni rajta. Sokszor gondolta, nincs súlya. Enyhe légmozgást érzékelt, mint a vágyakkal kitömött habos felhők, úszott ilyenkor az égen. Máskor villámok szaladgáltak a fekete lepedőn, ilyenkor halkan nekidőlt a csendnek, és feszítette, húzta, át akart lépni rajta, hogy megkeresse, megtalálja mindazt, ami tovább görgette volna az áttetszőre szőtt éjszakák alig látszó leheletén.  Lehetetlen hinni benne. Elfogadni könnyebb volt, mint gondolta volna. Csak leült egy tiszta sarokba és összeszámlálta szavait. Szeretlek, mondta már sokszor.  Hiányzol, rebegte vonatok olajos perceibe.  TE, kiemelve, nagybetűvel.  téged, halkan, mormolva a fal által védve, kissé eldadogva.  Jó ez így.  Mindig? m i n d i g Hideg lábakat melegített a másikhoz kuporodva. Boldog vagyok, szuszogta mafla hajszálak tengerébe. Nem tudom ereszteni, gondolta, most aztán nagy ...