Madárlány

Hogy a tél hideg lesz és fagyos, azt egyikünk sem tudhatta. Halvány, olvadó párák lettünk a fényvillamos öreg ablakain. Azt mondtuk, hangulatot találni mentünk, de valójában egymást kerestük. Mindig, minden alvó porszemben a kérdéseidet fejtegetem, egész vörösek a szemeim a próbálkozással eltöltött időtől, de nem megy, mindig eltévedek, újra és újra;mintha porhó esne a vadak lábnyomára és kétségbeesve, üres hassal térne haza a vadász. Így élek én benned. Minden szavadon zakatolva, pilláid peremén pihenve, édesen.  Valami edényekről beszélgettünk aznap este, már nem emlékszem, arra sem, hogy kivel találkoztunk azon az éjszakán az aluljáróban. Később biztosan bemutattál neki, de már nem tudta ki vagyok. Mondjuk, akkor még én sem tudhattam kid is vagyok én neked valójában. Ebből a folyékony érzelemhullámból születtem valakiddé, pedig már jóval hamarabb kiterveltél, én meg csak magamban beszéltem otthon, persze rólad. Mindig ez a kergetőzés egymás megoldásáért, ezek vagyunk. Csa...

-Bele fogsz halni! Mikor olvadtak el a hópihék? Hogy nem vettük észre, hogy tél van? Fagyos, hideg tél. Te, integetve kiabáló szellem. Vergődünk, mint az álmatlan ember. Bezzeg a nyár, arany kalászt érlelő, perzselő, hazug. Leveti a szárnyakat és elkezd a földön járni. A cipőjét a küszöbön hagyja, mások elbotolnak benne, de mikor a talpacskák a talajt érintik, nevet a száj. Hogy is érthetnéd? Senki sem érti. És belül, mélyen, alszik valami lágy suttogás. Valami könnyes megmenekülés. Gyűrött lepedők sóhaja, és öleled a semmit. A saját ketrecemet faragtam ki, igaz? Így is jó. A szabadság a legnagyobb felelősség a világon. -Túl fogom élni. Csak az élők játszhatnak. Csak az élők nyerhetnek. "és aludj most már Veronika, holnap megint élned kell"