Madárlány

A szavakra már alig emlékszem, kilökte belőlem a szilárd felejtés. Ki tudja minek iszik az ember, ha mindenre emlékezni akar. Mert nekem az a fény, amit ódon fémcsövek okádtak magukból, maga volt a tapintható boldogság. Engem nem zavart ha nézel, mert akartam, hogy olvass, számláld lapjaim, és fejtsd meg belőlük a magad igazságát. Annyi mindenünk van, két kézzel adott az élet, mégis azt akarom, amik voltunk, és akik nem lehetünk többé. Az arcom árnyékát már nem látni délután, a Napot felhők takarják a pillantásoktól.  Tegnap mélyeket sóhajtott a Duna, a hideg pára belénk fagyott. A hidakból csak koromfekete súly lett, éreztem, hogy húzzák lefelé minden csontomat a jégtömbök. Mindketten zajlunk. Magamba rohanok. Meglátogatott egy cinege. Istenemre, látni akart.  Elindultam, egy részem utánam baktatott, lépéshátrányban volt. Még mindig úgy sétálok ezen a környéken, mint aki meg akarja szelídíteni az életet. Ha látnád! Minden csupa hullám meg göröngy. A véráramot lelassíto...

Te Buda, én meg Pest. Egyetlen pillantásoddal felkelted a Napot, és várod, szelíden várod mosolyom esetlen görbületét. Te Buda, én meg Pest. Köztünk pedig a Duna végtelensége. A part esti homályából bontakozunk ki, ragyogva feldereng egy közeli perc. Sűrűsödik a végtelen. Elbujdosnak előlünk a szelek, van már ki ölelje a lányt, mondják, majd nagy duzzogva odébb állnak. Fürkészem a meg-megbotló némaságot álmos testeden. És arra gondolok, ha csókolsz, nem vagyok. Csak lélek van, mit neked adtam. Csupán csak meztelen semmi a mindenem. Nem birtoklom önmagam, te rendelkezel velem, s te jó vagy, visszaadsz magamnak, mert szeretni nem tudsz máshogyan, csak úgy, ahogyan élni; mással megosztva mindened. Mély, mohó ölelésekben létezem. Szavaimon pihensz, ki-be jársz, mint a huzat a házban. Nyitva felejtett ajtók mögött élünk szívünk hátra hagyott porcicáin. Csavargó újhold ring, arany pírral arcukon köszöntik egymást a vad jövendők.  Élni csak úgy, ahogy lélegzel. Mióta vagy, azóta...

Percekre hunynám csak le a szemeimet, épp hogy szét tudjon áradni bennem a hideg reggel.  Minden porcikámban vacogna az ismerős hangsúlyú szó. Ha lefesthetném a napokat, holdszínűek lennének, mint a Duna;és ezerszer átsétálnék rajtuk, mint a hidakon, hogy talpam alatt érezzem a szédítő mélység zajos mámorát. Hallanám és tapintanám az áramló rohanást, és felszegett fejjel körbenézve fújnám ki az elhasznált levegőt. A szél betakargatná a kilógó kisujjamat, ahogy édesanya tette gyerekkoromban éjszakánként. Aztán belemosolyognék a szembejövő lelkekbe. Egész közel merészkednék, de a szívet nem bántanám, az érzékeny terület. A könnyeimet elnyelné a falánk folyó, és befogadnák a mérges habok. Nem tartoznának többé hozzám.  Talán megölelnének a kósza gondolatok, vagy kinyitnák szemeiket a rémült emlékek és árnyékként rávetülnének merev arcomra. A semmi is tud fájni.  Karjaimban gagyogna a válaszunk az életre, ha kapaszkodnánk a pókhálós álmokba, és megszámolnánk a tücskök al...