Madárlány

 Talán az volt a legkedvesebb, amikor az árnyékok délután hosszúra nyúltak, a fény körülölelte a falra feszített tükröt, és foltokban megtört az üvegen. A törött ablaknál álltam, hogy felszárítsa az izzadságot a napmeleg rólam, a foltokat a textílián.  Szerettem ezt, mert mindennek megvolt a maga törvényszerűsége. Látni csak később kezdtelek el, amikor már megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Mondhatnám, szerelem volt első pillantásra, de mit bántam én ki is vagy te. Napok váltak bennem arannyá, szavak lettek általam kinyitva, emlékek bújtak elő belőlem,  és mindennek a legtetején ott voltam én, keresve saját magam hangját, legyőzve az egész várost a madaraktól és számolva a lélegzetvételeket a tömött buszokon. Nem számított a külvilág, mert egyszerre voltam láthatatlan, és egy növekvő, duzzadó folyó. Nem kértem bocsánatot, mert nem érte volna meg. Anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, mert többé nem kérte számon a múltját bennem.  Te meg egy szelíd, jó...

Hogy a tél hideg lesz és fagyos, azt egyikünk sem tudhatta. Halvány, olvadó párák lettünk a fényvillamos öreg ablakain. Azt mondtuk, hangulatot találni mentünk, de valójában egymást kerestük. Mindig, minden alvó porszemben a kérdéseidet fejtegetem, egész vörösek a szemeim a próbálkozással eltöltött időtől, de nem megy, mindig eltévedek, újra és újra;mintha porhó esne a vadak lábnyomára és kétségbeesve, üres hassal térne haza a vadász. Így élek én benned. Minden szavadon zakatolva, pilláid peremén pihenve, édesen.  Valami edényekről beszélgettünk aznap este, már nem emlékszem, arra sem, hogy kivel találkoztunk azon az éjszakán az aluljáróban. Később biztosan bemutattál neki, de már nem tudta ki vagyok. Mondjuk, akkor még én sem tudhattam kid is vagyok én neked valójában. Ebből a folyékony érzelemhullámból születtem valakiddé, pedig már jóval hamarabb kiterveltél, én meg csak magamban beszéltem otthon, persze rólad. Mindig ez a kergetőzés egymás megoldásáért, ezek vagyunk. Csa...