Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2015

Párhuzamos univerzumokba rejtett boldogságmorzsák

Kép
Hogy a tél hideg lesz és fagyos, azt egyikünk sem tudhatta. Halvány, olvadó párák lettünk a fényvillamos öreg ablakain. Azt mondtuk, hangulatot találni mentünk, de valójában egymást kerestük. Mindig, minden alvó porszemben a kérdéseidet fejtegetem, egész vörösek a szemeim a próbálkozással eltöltött időtől, de nem megy, mindig eltévedek, újra és újra;mintha porhó esne a vadak lábnyomára és kétségbeesve, üres hassal térne haza a vadász. Így élek én benned. Minden szavadon zakatolva, pilláid peremén pihenve, édesen.  Valami edényekről beszélgettünk aznap este, már nem emlékszem, arra sem, hogy kivel találkoztunk azon az éjszakán az aluljáróban. Később biztosan bemutattál neki, de már nem tudta ki vagyok. Mondjuk, akkor még én sem tudhattam kid is vagyok én neked valójában. Ebből a folyékony érzelemhullámból születtem valakiddé, pedig már jóval hamarabb kiterveltél, én meg csak magamban beszéltem otthon, persze rólad. Mindig ez a kergetőzés egymás megoldásáért, ezek vagyunk. Csak ar

Folyton csak szaladt

Kép
Bennem tornyosultak a halovány vágyak, lehántottad minden kérgemet. Bontottad, simogattad, engedett, vége lett. Csupasz, nesztelen, néma voltam. Egy árnyék sétált a kihűlt testen, csókjaival rózsákat fújt szanaszét a kóbor félhomályban. Akkor is ott vagy, ha leoltom a villanyt. Nincs már diófa, meg kiskori tapogatózás. Lehet, hogy sosem volt. Talán mindig csak te voltál, a dübörgő teherautók a mellkasban ha vagy, és a még hangosabb elefántok, mikor elbújtatnak a nappalok. Remegésed áthajlik a lepedőn, és felelek, csak lustán, ösztönösen. Mit tudhat arról a szív, amit a test akar? Kínlódva átvonszoltam az éveken terhes emlékét, és most ünnepélyesen leraktam, megtapostam hazug szavait, és csiribá, eltűnt. Engem most szeretnek, tudd meg! Szaladtam feléd, pici, elemlápafénnyi bátorsággal. Kíváncsi könnyeim végig gyalogoltak kiszáradt bőrömön. Rálehelted szerelmes szavaid. A horzsolások minden tónusa eltűnt, és a csomó, ahogy az áradó, vad folyók, kitört a vackából, belerobbant a gondolatb

Élni csak úgy, ahogy lélegzel

Kép
Te Buda, én meg Pest. Egyetlen pillantásoddal felkelted a Napot, és várod, szelíden várod mosolyom esetlen görbületét. Te Buda, én meg Pest. Köztünk pedig a Duna végtelensége. A part esti homályából bontakozunk ki, ragyogva feldereng egy közeli perc. Sűrűsödik a végtelen. Elbujdosnak előlünk a szelek, van már ki ölelje a lányt, mondják, majd nagy duzzogva odébb állnak. Fürkészem a meg-megbotló némaságot álmos testeden. És arra gondolok, ha csókolsz, nem vagyok. Csak lélek van, mit neked adtam. Csupán csak meztelen semmi a mindenem. Nem birtoklom önmagam, te rendelkezel velem, s te jó vagy, visszaadsz magamnak, mert szeretni nem tudsz máshogyan, csak úgy, ahogyan élni; mással megosztva mindened. Mély, mohó ölelésekben létezem. Szavaimon pihensz, ki-be jársz, mint a huzat a házban. Nyitva felejtett ajtók mögött élünk szívünk hátra hagyott porcicáin. Csavargó újhold ring, arany pírral arcukon köszöntik egymást a vad jövendők.  Élni csak úgy, ahogy lélegzel. Mióta vagy, azóta lát

"maradunk egészek egymás szívében"

Kép
Mikor az álmaidról meséltél, furcsa kis fények szökdöstek a szemedben. Én nézhetek így rád, mint mikor az ember egy percre elhiszi, hogy a csillagok birtokolhatók. Elég bátrak vagyunk hozzá, hogy elfújjuk a Holdat.  Kislány koromban azt gondoltam, hogy éjszaka kiszalad az emberből a lélek, és miközben gyengéden elterül a rugós ágyon a test, mindenféle kalandba keveredik. Az első kakaskukorékolásra aztán visszatér, szó nélkül összesimul szilárd párjával, és végleg megőrzi a komisz titkokat.  Örökké ringatsz, kis ladik vagy mély vizeken. Bordámra simuló megnyugvás. Apró sóhajokkal öleled mindig vacogó testemet. Csak a gyengék fáznak.   Egy csókba furakodott hajszál pillanatnyi zavarunk, levedlettük a fájdalmat.  Te vagy a mantrám, csak hajtogatom a közös pillanatokat újra és újra, míg a Nap be nem hunyja sápadt szemeit. 

Úgy

Kép

Ügyefogyott két ember

Kép
Úgy borított be, mint a kiömlő vörösbor a hófehér damaszt abroszt. Belém ivódott, és nyomot hagyott az elkövetkezendő holnapokra. A szövetek felé kúszott, és hirtelen megbillentette a szívet. Kimoshatatlan lelkek lettünk attól fogva. Egyetlennek hittél, pedig csak egy voltam. Apró, megbarnult moha. Te meg az arra kószáló kóbor kutya, ki orrával megbökte puha testemet. Mikor rám találtál, nevettem. Sosem hittem, hogy látlak még. Először nem is érdekeltél. Most meg kacagok, ha felém fújja emléked a szél. Már nem szabadna félni, veled lehetne az újhold, ha akarnád, és cserepes ajkam nem fecsegne többé. Talán megkérdeznéd fájt-e, vagy miért vagyok ennyire nyugodt, de csak vállat vonnék és puszta gondolattá zsugorodnék. Tudod, ami éjjelente nem hagy békén. Nem figyeltem, bocs. Mondtál valamit? Én? Ja, nem. A szívemet hallhattad.

Mirelit élet

Kép
Percekre hunynám csak le a szemeimet, épp hogy szét tudjon áradni bennem a hideg reggel.  Minden porcikámban vacogna az ismerős hangsúlyú szó. Ha lefesthetném a napokat, holdszínűek lennének, mint a Duna;és ezerszer átsétálnék rajtuk, mint a hidakon, hogy talpam alatt érezzem a szédítő mélység zajos mámorát. Hallanám és tapintanám az áramló rohanást, és felszegett fejjel körbenézve fújnám ki az elhasznált levegőt. A szél betakargatná a kilógó kisujjamat, ahogy édesanya tette gyerekkoromban éjszakánként. Aztán belemosolyognék a szembejövő lelkekbe. Egész közel merészkednék, de a szívet nem bántanám, az érzékeny terület. A könnyeimet elnyelné a falánk folyó, és befogadnák a mérges habok. Nem tartoznának többé hozzám.  Talán megölelnének a kósza gondolatok, vagy kinyitnák szemeiket a rémült emlékek és árnyékként rávetülnének merev arcomra. A semmi is tud fájni.  Karjaimban gagyogna a válaszunk az életre, ha kapaszkodnánk a pókhálós álmokba, és megszámolnánk a tücskök alkonyán hányat

Emléknyom

Kép
Megnézte, hogy kizárta-e a fojtott naplementét. A könnyek mélyen barázdálódtak, de megrázta magát, mint a nedves bundájú kiskutya. Agyából kihullott mindaz, amit a szív ketrecébe zárt. Egészen a csontjáig hatolt simogatások, bőrben tárolt, és szomorú hervadása az életnek. Nem maradt más, csak egy hosszúra nyújtott sóhaj. Így indult neki a világnak, előre nézve, mert a bátrak sosem néznek vissza búcsúzáskor. Legfeljebb csak akkor, ha az összes sós lé rászáradt a fáradt arcra.  Ottfelejtett árnyak ringatóztak a nyári szélben. Túl nagy a repedés a világ falán. Hát ment, mert maradni nem tudott. Falánk szavak vették körbe, belemásztak a lelkébe és elkezdődött a csendes dorbézolás. Meg kellett értenie, hogy nem a szárnyaktól tud repülni egy madár, és rá kellett jönnie, hogy minden kötéltáncosnak le kell egyszer zuhannia, mert a magassághoz szövetséget kell kötnünk a mélységgel. Aztán tovább baktatott, képtelen volt megállni, és egészen a boldogságig szalad. Szövetséget kötött egy puha

Charon

Kép
Én nem tudhattam mi ez a céltalan gyökeret nem eresztés, e fáradt sóhaja az álmatlan napok tömegének. Valódi vagyok, néha elhiszem. De legtöbbször csak piszkálom a parázsló tüzet és szívből kacagok, ha véletlenül lángra kap. A kapualjban vártam, az unalom kavicsokat rugdosott előre, ahogy mindig is. Keserűen, megalázottan. A tarka álmok megszokták már a tagadást és a WC-ben sírást.  Ma csavarog a fájdalom, házon kívül vannak tetteim. Jobb karjával épít, a ballal pedig rombol. Sosem hívják, de mindig nagy lármát csap ott, amerre jár.A lelkem facsarja a citrom helyett. A súly pontosan huszonegy grammal kevesebb. Elárvult vesztesek vagyunk a szorongó éjszakából épített kalickában. Mint egy éjjeli látomás, úgy szerettünk. Ma győzni születtem, majd holnap ejtőernyő nélkül zuhanok. Érzem a szél akaratát, vágyom a mélység hidegét a bordáimon. És ki tudja fogsz-e még szeretni, ha már képtelen leszek a kapaszkodásra! Ha már csak egy leszek a sok idegen közül a rozzant hármasmetrón. Ha csak e

"Este lett, ha egyszer megvirradott"

Kép
Kotorászott a zsebében, mert a kezét hideg szorította, és valami végtelen hőségre számítva melegítette a piros kabát gyomrában a megfagyott mancsokat. Egy elgurult gombnyi bátorságot keresett, de nem lelt mást, csak az izolált cérnák árvaságát. Felvarratlan életek, leszakadt szerelmek.  Gubancos szívek mélyén alvó tegnapok. Kereste az életben maradását, mint ahogy a  hajléktalanok a szemétben turkálva valaki maradékát. Elsodródott önmagától egy leheletnyit, de talán tudhatta, hogy vissza fog térni. Őszintén hihette, mert bátorságot adott neki a villámok lánya, és lecsupaszította lelkét egy éjszakán. Aztán villámlány azt mondta, hogy büszke rá,mert erős, de szánalmasnak érezte magát és soha ki nem mondott szavakból összeférceltnek.  Az éberség  az ajtót kaparászta. Egészen izgatottak lehetett, mert felborította az időt, az meg szanaszét gurult és karmazsin színűre festette az ostobaságot. Megfogadott egy sornyi banális marhaságot, amit majd sosem teljesít, és még csak bele sem gondol