Madárlány

A hajnal éles  recsegése, a fáradt szél halk sóhajtása a tarkómon, apám nem fogadott hívásai, a fixír csípős szaga, eldugult lefolyó, mama nevelt paradicsomjai, és az utcán ásítozó tarka falevelek. A napok sziszegik;ősz van. Belebélelem magamat a nyári ölelésekbe, mondatokba, ígéretekbe. Még mindig a gyimesi fenyőfák illatával álmodom, és eszembe jutnak a csángó ember szavai, hogy sokan maguktól viszik be a gyerekeiket az árvaházba, mert nincs pénzük felnevelni őket.  Ez az ősz, egy másik ősz. Nem hasonlít semelyik eddigihez sem. Ebbe az őszbe erősen belekapaszkodtam, megmarkoltam, majd szép lassan eleresztettem, hogy zuhanjon és keressen magának talajt, ahová földre érhet. Keresem én is a földetérésemet, gravitáció nélkül száguldok, csukott szemmel. Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy senki sem fogja már a kezemet a becsapódás előtt. Néha nehéz szeretni magamat, anyának, nagymamának kell lenni, pótolni minden családtagot pótolhatatlan önismerettel. Ringatni magamat...

Mert ezüst színű cérnaszálon táncolt, tudta jól. A cérna puha volt, kellemes, jól esett a lábnak sétálni rajta. Sokszor gondolta, nincs súlya. Enyhe légmozgást érzékelt, mint a vágyakkal kitömött habos felhők, úszott ilyenkor az égen. Máskor villámok szaladgáltak a fekete lepedőn, ilyenkor halkan nekidőlt a csendnek, és feszítette, húzta, át akart lépni rajta, hogy megkeresse, megtalálja mindazt, ami tovább görgette volna az áttetszőre szőtt éjszakák alig látszó leheletén.  Lehetetlen hinni benne. Elfogadni könnyebb volt, mint gondolta volna. Csak leült egy tiszta sarokba és összeszámlálta szavait. Szeretlek, mondta már sokszor.  Hiányzol, rebegte vonatok olajos perceibe.  TE, kiemelve, nagybetűvel.  téged, halkan, mormolva a fal által védve, kissé eldadogva.  Jó ez így.  Mindig? m i n d i g Hideg lábakat melegített a másikhoz kuporodva. Boldog vagyok, szuszogta mafla hajszálak tengerébe. Nem tudom ereszteni, gondolta, most aztán nagy ...