Madárlány

A Nap felé fordulva ténferegve átgurul az álom a sötét léttengerbe. Csend van. Egy általad kedvelt helyen más a hazautat keresi, leugrott a villamosról, nem kért segítséget. A hőmérsékletről nincs emlék, csak érzetek vannak. Keményen lélegző beton, sziréna-kábulat. Ez most az a valóság, amire gondolni sem merne senki. Aztán apró zihálás, az otthon meleg csókja a zakatoló szívverés nyugtatására. Milyen furcsa ez is, hogy a biztonság ambivalens, helyhez kötött lett, és onnan jön, ahova régen még vendégségbe se ment volna szívesen. Lengedeznek az álmok, fuvallatként kapaszkodni. Valamit félálomban furcsa mohapuha szeretettel felé ásít.  Szomjas, pisilnie kell. Ez a szükségleteken túlmutat. Bármi jobb a karcoknál.  Nem akar gondolkodni. Leejtette ide a Jóisten, de persze ez sem igaz, maga mászott ezidáig négykézláb, itt van, itt kap minden reggel mellkasára szívölelést.  Egy ideig nem nézett tükörbe, tudod, mert magát látta benne. Azt mondják, fogadd el, szeresd meg. F...

A hajnal éles  recsegése, a fáradt szél halk sóhajtása a tarkómon, apám nem fogadott hívásai, a fixír csípős szaga, eldugult lefolyó, mama nevelt paradicsomjai, és az utcán ásítozó tarka falevelek. A napok sziszegik;ősz van. Belebélelem magamat a nyári ölelésekbe, mondatokba, ígéretekbe. Még mindig a gyimesi fenyőfák illatával álmodom, és eszembe jutnak a csángó ember szavai, hogy sokan maguktól viszik be a gyerekeiket az árvaházba, mert nincs pénzük felnevelni őket.  Ez az ősz, egy másik ősz. Nem hasonlít semelyik eddigihez sem. Ebbe az őszbe erősen belekapaszkodtam, megmarkoltam, majd szép lassan eleresztettem, hogy zuhanjon és keressen magának talajt, ahová földre érhet. Keresem én is a földetérésemet, gravitáció nélkül száguldok, csukott szemmel. Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy senki sem fogja már a kezemet a becsapódás előtt. Néha nehéz szeretni magamat, anyának, nagymamának kell lenni, pótolni minden családtagot pótolhatatlan önismerettel. Ringatni magamat...