Madárlány

A szél mostanában láthatatlan. Az örömet és a szomorúságot úgy dobálja, mint a mama a dunyhát nagymelegek idején. Felborzolja a szívbe a haragot, és eltemeti az örömet. Langyos, lágy esővel öntözi, hogy nőjön növekedjen. Néha jó lenne átölelni, halk, félszavakkal kegyelmet kérni, egész valómmal elé állni, hogy lássa, igazából anyag vagyok, mozgásban lévő, formálódó. Szíveddel szelídítesz, magammá mintázol. Arcom lesz és hangom, amit te szólaltatsz meg. Idő nélküli térben patakcsobogássá változom. Szeretlek, mi mást mondhatnék? Fogadd el, hogy ez járt nekünk. Még a fali minta íve is megváltozott, ebben egészen biztos vagyok, pedig ugyanaz a forma, tíz éve nem volt átfestve. A lila harisnyám kiszakadt, erre emlékszem, mert mezítláb táncoltam veled a parkettán, ki tudja miért. Talán annyi volt bennem a gondolat és az érzés, hogy szűknek éreztem a cipőmet tőlük. Felemeltél, pedig akkor nem is ment végig még a táncrend, és úgy mosolyogtál rá, mint aki előre látja az elkövetkezendő harminc

 Talán az volt a legkedvesebb, amikor az árnyékok délután hosszúra nyúltak, a fény körülölelte a falra feszített tükröt, és foltokban megtört az üvegen. A törött ablaknál álltam, hogy felszárítsa az izzadságot a napmeleg rólam, a foltokat a textílián.  Szerettem ezt, mert mindennek megvolt a maga törvényszerűsége. Látni csak később kezdtelek el, amikor már megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Mondhatnám, szerelem volt első pillantásra, de mit bántam én ki is vagy te. Napok váltak bennem arannyá, szavak lettek általam kinyitva, emlékek bújtak elő belőlem,  és mindennek a legtetején ott voltam én, keresve saját magam hangját, legyőzve az egész várost a madaraktól és számolva a lélegzetvételeket a tömött buszokon. Nem számított a külvilág, mert egyszerre voltam láthatatlan, és egy növekvő, duzzadó folyó. Nem kértem bocsánatot, mert nem érte volna meg. Anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, mert többé nem kérte számon a múltját bennem.  Te meg egy szelíd, jól eső zápor voltál,

Nem tudom mi van ezzel a hellyel, de többedszerre mentett meg minket az idén. Napernyők, üres fagyispult, némi szél, kigyúrt emberek, és mindezeken túl kócos tóhullámok. Én még úgy emlékszem rá, mint a nyár legszebb helye, ahol egy gombostűt sem lehet leejteni a strandolóktól. Fülledt meleg, hosszú kocsisorok, bikini-tömeg. Nyaranta könyörögtem az édeseknek, hogy menjünk úszni, de általában csak a szőlő tövében olvasott Shell-katalógus színes lapjai maradtak, meg a sosem szűnő gyom a virágágyásban. Nénjéék egyszer elvittek, pöttöm voltam, és egy piros karúszóban kacagtam - a szemembe fröccsenő vízcseppektől alig látva - a boldogságot. Látjátok, ti is tettek velem valami jót, akkor még azt is tudtatok.  Aztán más lett, mintha közelebb húzták volna az Istenek néhány kilométert, pedig ott volt eddig is, csak az a pár centi magasság, ami miatt nem jött rám többé az a lazacszínű rövidnadrág (mikor Keresztanyu megvette hároméves voltam, és a bokámig ért. Kiskamaszként már a fenekemet súro

A Nap felé fordulva ténferegve átgurul az álom a sötét léttengerbe. Csend van. Egy általad kedvelt helyen más a hazautat keresi, leugrott a villamosról, nem kért segítséget. A hőmérsékletről nincs emlék, csak érzetek vannak. Keményen lélegző beton, sziréna-kábulat. Ez most az a valóság, amire gondolni sem merne senki. Aztán apró zihálás, az otthon meleg csókja a zakatoló szívverés nyugtatására. Milyen furcsa ez is, hogy a biztonság ambivalens, helyhez kötött lett, és onnan jön, ahova régen még vendégségbe se ment volna szívesen. Lengedeznek az álmok, fuvallatként kapaszkodni. Valamit félálomban furcsa mohapuha szeretettel felé ásít.  Szomjas, pisilnie kell. Ez a szükségleteken túlmutat. Bármi jobb a karcoknál.  Nem akar gondolkodni. Leejtette ide a Jóisten, de persze ez sem igaz, maga mászott ezidáig négykézláb, itt van, itt kap minden reggel mellkasára szívölelést.  Egy ideig nem nézett tükörbe, tudod, mert magát látta benne. Azt mondják, fogadd el, szeresd meg. Fogalmuk sincs

Már egy hónapja nem álmodok semmit sem. Ágyam vetett megalkuvás, szavaink nyugvó állatok. Tigris vagy, ha mégis észreveszlek alvó magányom szegletén. Foltjaid, hogy ne lássam, szemem eltakarom. Szeretni téged, mint a nagyvadak. Veszélyes izgalom. Látom a Napot, sápadt fénykorong, hasítva karcolja a horizont peremét. Szédülök.  Hol is vagyok? Hol is lehetnék? Ezt a várost nem értem, és nem ismerem azt az embert sem, aki újra és újra puszit ad az arcomra elköszönésképpen. Nem baj, ez nem a te hibád.  Néha gondolkodom felesleges dolgokon, mint megosztani veled az ént, néha sikítva akarom, hogy tudd a diófa történetét, ismerd a fiút, aki miatt itt vagyok, akard a fájdalmaim gyökerét. Akarom, mert muszáj, hogy könnyíts, moss át, alakíts emberré, nyesd le szárnyaid, hogy nekem adhasd.  Zuhanok, mindig is zuhantam. Néha megtart egy-egy légtömeg. Adj hangot a számba, bátorságot a világodhoz és tudd, hogy soha sem fogok már senkit úgy szeretni, mint ahogy téged tudlak! A múltad nem lehe