Madárlány

A szél mostanában láthatatlan. Az örömet és a szomorúságot úgy dobálja, mint a mama a dunyhát nagymelegek idején. Felborzolja a szívbe a haragot, és eltemeti az örömet. Langyos, lágy esővel öntözi, hogy nőjön növekedjen. Néha jó lenne átölelni, halk, félszavakkal kegyelmet kérni, egész valómmal elé állni, hogy lássa, igazából anyag vagyok, mozgásban lévő, formálódó. Szíveddel szelídítesz, magammá mintázol. Arcom lesz és hangom, amit te szólaltatsz meg. Idő nélküli térben patakcsobogássá változom. Szeretlek, mi mást mondhatnék? Fogadd el, hogy ez járt nekünk. Még a fali minta íve is megváltozott, ebben egészen biztos vagyok, pedig ugyanaz a forma, tíz éve nem volt átfestve. A lila harisnyám kiszakadt, erre emlékszem, mert mezítláb táncoltam veled a parkettán, ki tudja miért. Talán annyi volt bennem a gondolat és az érzés, hogy szűknek éreztem a cipőmet tőlük. Felemeltél, pedig akkor nem is ment végig még a táncrend, és úgy mosolyogtál rá, mint aki előre látja az elkövetkezendő harminc...

 Talán az volt a legkedvesebb, amikor az árnyékok délután hosszúra nyúltak, a fény körülölelte a falra feszített tükröt, és foltokban megtört az üvegen. A törött ablaknál álltam, hogy felszárítsa az izzadságot a napmeleg rólam, a foltokat a textílián.  Szerettem ezt, mert mindennek megvolt a maga törvényszerűsége. Látni csak később kezdtelek el, amikor már megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Mondhatnám, szerelem volt első pillantásra, de mit bántam én ki is vagy te. Napok váltak bennem arannyá, szavak lettek általam kinyitva, emlékek bújtak elő belőlem,  és mindennek a legtetején ott voltam én, keresve saját magam hangját, legyőzve az egész várost a madaraktól és számolva a lélegzetvételeket a tömött buszokon. Nem számított a külvilág, mert egyszerre voltam láthatatlan, és egy növekvő, duzzadó folyó. Nem kértem bocsánatot, mert nem érte volna meg. Anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, mert többé nem kérte számon a múltját bennem.  Te meg egy szelíd, jó...

Nem tudom mi van ezzel a hellyel, de többedszerre mentett meg minket az idén. Napernyők, üres fagyispult, némi szél, kigyúrt emberek, és mindezeken túl kócos tóhullámok. Én még úgy emlékszem rá, mint a nyár legszebb helye, ahol egy gombostűt sem lehet leejteni a strandolóktól. Fülledt meleg, hosszú kocsisorok, bikini-tömeg. Nyaranta könyörögtem az édeseknek, hogy menjünk úszni, de általában csak a szőlő tövében olvasott Shell-katalógus színes lapjai maradtak, meg a sosem szűnő gyom a virágágyásban. Nénjéék egyszer elvittek, pöttöm voltam, és egy piros karúszóban kacagtam - a szemembe fröccsenő vízcseppektől alig látva - a boldogságot. Látjátok, ti is tettek velem valami jót, akkor még azt is tudtatok.  Aztán más lett, mintha közelebb húzták volna az Istenek néhány kilométert, pedig ott volt eddig is, csak az a pár centi magasság, ami miatt nem jött rám többé az a lazacszínű rövidnadrág (mikor Keresztanyu megvette hároméves voltam, és a bokámig ért. Kiskamaszként már a fenekemet ...

A Nap felé fordulva ténferegve átgurul az álom a sötét léttengerbe. Csend van. Egy általad kedvelt helyen más a hazautat keresi, leugrott a villamosról, nem kért segítséget. A hőmérsékletről nincs emlék, csak érzetek vannak. Keményen lélegző beton, sziréna-kábulat. Ez most az a valóság, amire gondolni sem merne senki. Aztán apró zihálás, az otthon meleg csókja a zakatoló szívverés nyugtatására. Milyen furcsa ez is, hogy a biztonság ambivalens, helyhez kötött lett, és onnan jön, ahova régen még vendégségbe se ment volna szívesen. Lengedeznek az álmok, fuvallatként kapaszkodni. Valamit félálomban furcsa mohapuha szeretettel felé ásít.  Szomjas, pisilnie kell. Ez a szükségleteken túlmutat. Bármi jobb a karcoknál.  Nem akar gondolkodni. Leejtette ide a Jóisten, de persze ez sem igaz, maga mászott ezidáig négykézláb, itt van, itt kap minden reggel mellkasára szívölelést.  Egy ideig nem nézett tükörbe, tudod, mert magát látta benne. Azt mondják, fogadd el, szeresd meg. F...

Ez a  város még mindig ugyanaz a botlásokkal és színes transzparensekkel teli őskáosz, ahol a hajléktalanok az útra piszkítanak. Mégis, mintha fiatalodna. Nyarat majszol reggelire. Megrágja, csámcsog, majd kiköpi. Az egészet le kéne már nyelnie végre. Furcsa, milyen nagynak tűnt régen, és most mennyire aprónak tetszik. Szinte áttetsző, mint a fák kócos koronája a hajnali harmatzuhanyban. Nem lep meg, nem is kápráztatja szemeimet. Úgy nézek rá, mint aki mindent tud, pedig dehogy.   Már megmentettem az összes csigát eső után, egyesével pakoltam át őket az út túloldalára. Néha engem is átpakolhatna valaki, hogy ne legyek áldozata arra guruló barázdált biciklikerekeknek.  Eljöttem egy olyan helyről ahová már nem tartoztam, egy olyan helyre, ahová még nem tartoztam. Azóta is keresem a tetőt a falaimnak.  Halkan hullámzik a nagy folyó. Azt mondod békés, pedig sokan belefulladtak már.  Honnan szaladtam idáig, ezt kérdik. Ki tudja honnan? Ki tudja miért? Zörö...

Ez megint egy Újratavasz veled, a harmadik. Az idő már langyosabb, néha már a kristálykorongokat is látom a fák ölébe ágyazódva a hajnali sugarak fényében, ha nagyon erősen koncentrálok. Ebben az Újratavaszban már nincsenek eltévedt madarak, akik télen jönnek haza Afrikából, vagy halak, akik repülni akarnak. Ebben az Újratavaszban pontosan annyi van, amennyi vagyok.  Most is tanulnom kell téged, magasabbra kell nőnőm, hogy elérjelek. A bőrödet ilyenkor rézre festi a nap, indiánszínűre, és hosszúra nőtt árnyékok kucorognak a szempillád tövében. Nézlek, de nem látlak, eltakarod magadat előlem.  Bár más ágyon fekszünk, más szavakkal, ugyanazzal a testtel. A lepkés kispárnahuzatnak még ugyanúgy otthon illata van, hiába mostam ki ezerszer illatos öblítőkkel és mosószerekkel, az még mindig ugyanúgy, ugyanolyan jó. Ezekben találom meg magam, a felidézett első mondatokban, amikre sosem tudtam azt felelni, amit akartam. Vajon hány napig képes az ember a bűntudat nélküli boldogságr...

Hogy büszke voltam, abban biztos vagyok. Tanulok mindent. A bögre csáléságát, a tettek hajlékonyságát. Tanulok, amíg velem leszel.  Eszembe jut néhanap, az az első korty szilva, amit először nálad ittam. Nem tudtam angolul (most sem tudok), csak szédültem, és minden repedést megjegyeztem. Érezhettem valamit belőled, a szoba éleiből, és fekvéséből, pedig sejtelmem sem volt róla, hogy ezen a helyen fogok fájni és nevetni, hogy ez lesz az életem, itt lesz az életünk.  Néha alvó tigris vagyok, megsebzett mancsokkal, ferde csíkokkal, melyeket te egyenesítesz ki a valóság ráncolt,földig érő szoknyáján egyensúlyozva. Így telik el egy-két-több hónap, hogy néha csillagokat taposunk, aztán porrá törjük őket, egészen a tejútig ringatózva. Néhánynak nevet is adunk, mert megszemélyesítjük azokat, akiket szeretünk. Ilyenek vagyunk. A Nap is hiába süt, ha lehúzod az összes redőnyt a szobában. Te lefelé fordítod zavarodban a felvillanó kijelzőt, én meg sírok szégyenemben.  Egyfe...

A szavakra már alig emlékszem, kilökte belőlem a szilárd felejtés. Ki tudja minek iszik az ember, ha mindenre emlékezni akar. Mert nekem az a fény, amit ódon fémcsövek okádtak magukból, maga volt a tapintható boldogság. Engem nem zavart ha nézel, mert akartam, hogy olvass, számláld lapjaim, és fejtsd meg belőlük a magad igazságát. Annyi mindenünk van, két kézzel adott az élet, mégis azt akarom, amik voltunk, és akik nem lehetünk többé. Az arcom árnyékát már nem látni délután, a Napot felhők takarják a pillantásoktól.  Tegnap mélyeket sóhajtott a Duna, a hideg pára belénk fagyott. A hidakból csak koromfekete súly lett, éreztem, hogy húzzák lefelé minden csontomat a jégtömbök. Mindketten zajlunk. Magamba rohanok. Meglátogatott egy cinege. Istenemre, látni akart.  Elindultam, egy részem utánam baktatott, lépéshátrányban volt. Még mindig úgy sétálok ezen a környéken, mint aki meg akarja szelídíteni az életet. Ha látnád! Minden csupa hullám meg göröngy. A véráramot lelassíto...

Megyünk előre, utat törve magunknak habzó naplementék szelíd ívén keresztül. Néha kereslek hajnalban; gyűrődik-e a lepedő hátad nyomatától? Olyankor mindig megtalállak, akkor is, ha helyettem a párnacsücsköt öleled. Van ennek egy alig hallható visszhangja bennem. Megáll az idő. Nem mozdul, esküszöm. Látom, ahogy a lába,- nem is láb, inkább kar-, a levegőben úszva megfagy.  Minden magától működik. Két perc álmatlanság az egész. Itt tapinthatóak a szavak. Elvégzem. Kérded, miért, felelni nem tudok. Mert nem az én számból folyik, csak bújik, a változékony életek ki nem mondott történeteibe. Egyszer elmondom, s te hallgatod majd. Hallgatod a csontok halk összekoccanását, a madarak szelíd kuporgását, s a tavaszi szép virágok első mosolyát a Földre. Akkor elmondhatod, hogy ismersz. Rám nézel, és nem leszek már senki, mert minden ami vagyok, ott lesz a kilélegzett levegő atomjaiban. Egy fel nem vehető világ, egy már kibogozott csomó. Arc leszek, és fény, egy gesztenyefa öblös level...

Emlékezni, soha nem felejteni. Ez a mindennap. Semmi sem oldhatja ki belőlem.  Ha behunyom a szememet, látom is, érzem is. Hallom a hangját. Először fáradt, aztán kissé nyugodtabb tónusú. Várja, hogy megszólaljak. Nem teszem, mert nem tetszik, ahogy hozzám beszél. Aztán mégis mondok valamit, talán a kérdéseire a választ, vagy valamit, ami lényegtelen, de mondanom kell ahhoz, hogy elhiggyem, létezem. Ez már nem olyan, mint tegnap.  Ott táncol a szemem sarkába, migrénes foltként, elevenen. Mégsem olyan. Megváltozott. Valaki átszabta a ruháját. Most kissé lóg rajta. Rongyosra taposta, pedig alig egy hete,hogy viseli.  Meglepett, ennyi az egész.  Minden szó valakié már. Az összes,amit akkor írtam. Pedig nem is tudtak róla, nem sejthették. Vakok is, ostobák is. Akár csak én akkoriban. Tudod, ez olyan, mint egy virág, ami önmagának nyílik egész életében. Már másban pulzál,amit egykor bennem hagytatok. S. mindig kiveszi a rókakölyköt az anyja öléből, ha bizt...

Mert ezüst színű cérnaszálon táncolt, tudta jól. A cérna puha volt, kellemes, jól esett a lábnak sétálni rajta. Sokszor gondolta, nincs súlya. Enyhe légmozgást érzékelt, mint a vágyakkal kitömött habos felhők, úszott ilyenkor az égen. Máskor villámok szaladgáltak a fekete lepedőn, ilyenkor halkan nekidőlt a csendnek, és feszítette, húzta, át akart lépni rajta, hogy megkeresse, megtalálja mindazt, ami tovább görgette volna az áttetszőre szőtt éjszakák alig látszó leheletén.  Lehetetlen hinni benne. Elfogadni könnyebb volt, mint gondolta volna. Csak leült egy tiszta sarokba és összeszámlálta szavait. Szeretlek, mondta már sokszor.  Hiányzol, rebegte vonatok olajos perceibe.  TE, kiemelve, nagybetűvel.  téged, halkan, mormolva a fal által védve, kissé eldadogva.  Jó ez így.  Mindig? m i n d i g Hideg lábakat melegített a másikhoz kuporodva. Boldog vagyok, szuszogta mafla hajszálak tengerébe. Nem tudom ereszteni, gondolta, most aztán nagy ...

Csak hiszed, hogy felkelsz, portalanítod a tegnapot, és félelem nélkül benne élsz a mában. Bizonyosság a szerelemben, a jövőben; bizonyosság finom, egyre előre törekvő ráncaidban, ha mosolyogsz egy kimondott, és ha haragszol egy elhallgatott szóért. Várakozni egyszerűbb volna, csiga vonalakba fonni bágyadt mosolyod, feltekerni a mindig eljövő reggelek halovány és repedezett szemhéjára. Beborítani vele a sápadt, vonagló bőrt, amin átlátszanak a kék ütőerek, és lüktetve folyik bennük az álmos, folyton rohanó, piros vér. Ez is elmúlik egyszer, mondják. Csökken, mint napjaid száma, megkarcsúsodik, de szép marad, ha vágyod szépségét. Diktálom, írd! Maradunk egymásnak: két aláhúzott, ölelkező szó, bátor szívszelídülés. Senki sem tudja, senki sem látja majd, csak az éjszaka homályos, alig lélegző mellkasára hajtott kócos fejek. Vedd el ami jár, és menj, hogy visszajöhess, és odaadhasd mindazt, ami benned maradt belőlem.

A nap körvonala a lámpák halvány fényébe kapaszkodott. Ült, és ültem a szótlan mindenségben, ajkai néha kíváncsian megtalálták húsomat. Alig emlékszem szavaira, csak a félszeg léptek puffanásai visszhangzanak fülemben. Én a Holdról meséltem, ő várt valamire, amit azóta is keresek magamban. Már valakik voltunk, felfelé ívelő kacsok a szőlőfürtökön, de még tájidegenek, savanyúak, zöldek és aprók.  Megriadt a gondolattól, hogy többé nem adhat, pedig ősz hajamba kapaszkodva képzelte el éjjeleink varázsát. Mély sóhajtásba kalimpáltam a Vár narancssárgás búcsújában. Ujjai az enyémeket kergették, mély hangon szólították, de én vártam. Hogy mire? Vártam, hogy mondja ki, ígérje meg, adja szavát írásban, pecsétet is nyomjon rá, tintás kézzel szorítsa magához, fennhangon esküdje, hogy soha, de soha nem hagyja, hogy más hallgassa csöndjeinket. 

A keze csak pihent az övében, de erősen szorította, mintha attól félne, kicsúszik a sajátjából, ahogy a körömvirágos szappan szökik fürdéskor. Szilárdan fogta, és arra gondolt, hogyan lehet valami ennyire könnyű, mégis határozott, meg hogy mindig megnyugtatta ez a kézpuhaság, pedig most benne volt a kimondatlan félelem is, hogy egyszer nem, hogy többé nem, nem az övét, nem egymásét, hanem valaki másét, vagy másét sem talán. Csak egyedül, egymagunkban, botladozva. Füstmagányban.  A levegő kissé lehűlt, a szív hőmérséklete is, zajtalan rohant a másik után. Útközben beleütközött néhány kavicsba és mondatokat nyelt le a könnyeivel együtt, tócsává gyűltek a göröngyös betonon. Szétfoszlottan suhant, szemei vörösek voltak, de a sötétben úgy tetszett, mintha világítanának. Kísértet lakott bennük. Idegenként vándorolt a négyzetméterek között és keresett egy ismerős mesehőst, egy illatot vagy emlékvárat, de sík véletlenek őrizték keskeny álmát a nyárnak. Nem volt hova menni. Hirtelen előr...

A bolondok hónapja volt, mikor zavaromban azt mondtam; fázom, pedig már melegek voltak az éjszakák. Köztünk volt a nyár puha karja, akkor már közelebb tolt bennünket egymáshoz, és az összes kétségemet cseppfolyósra olvasztotta. Eleinte furcsállottam, hogy ebben a városban nincsenek csillagok az égen , ma már tudom, hogy az összes a szemedben költözött. Régen árvíz volt errefelé, most emberek vannak, és álmok. Talán túlélik a hullámverést. Mondtad, minden vagyok, így színeződtek ki fehér szárnyaim. Csipkésre kötötte az idő a lelkünket, és áttetsző szalagként font belőle szerelmes hónapokat. Rád mindig várni kell. Ülök, csepegnek a gondolataim, mint az olvadó jégcsap vízzé vált valója, és jégvár leszek, ha megjössz, a legszebb mind közül, mert te húzol előre kézen fogva.  Lassú égés, beborított szervek. Tömény vagy, fészek meleg és múltat metsző nyújtózkodó szuszogás. Engem ráfektetett, betakart, majd elaltatott a déli szél. Találkoztál vele, köszöntetek egymásnak, de nem figyelt ...

Hogy a tél hideg lesz és fagyos, azt egyikünk sem tudhatta. Halvány, olvadó párák lettünk a fényvillamos öreg ablakain. Azt mondtuk, hangulatot találni mentünk, de valójában egymást kerestük. Mindig, minden alvó porszemben a kérdéseidet fejtegetem, egész vörösek a szemeim a próbálkozással eltöltött időtől, de nem megy, mindig eltévedek, újra és újra;mintha porhó esne a vadak lábnyomára és kétségbeesve, üres hassal térne haza a vadász. Így élek én benned. Minden szavadon zakatolva, pilláid peremén pihenve, édesen.  Valami edényekről beszélgettünk aznap este, már nem emlékszem, arra sem, hogy kivel találkoztunk azon az éjszakán az aluljáróban. Később biztosan bemutattál neki, de már nem tudta ki vagyok. Mondjuk, akkor még én sem tudhattam kid is vagyok én neked valójában. Ebből a folyékony érzelemhullámból születtem valakiddé, pedig már jóval hamarabb kiterveltél, én meg csak magamban beszéltem otthon, persze rólad. Mindig ez a kergetőzés egymás megoldásáért, ezek vagyunk. Csa...

Bennem tornyosultak a halovány vágyak, lehántottad minden kérgemet. Bontottad, simogattad, engedett, vége lett. Csupasz, nesztelen, néma voltam. Egy árnyék sétált a kihűlt testen, csókjaival rózsákat fújt szanaszét a kóbor félhomályban. Akkor is ott vagy, ha leoltom a villanyt. Nincs már diófa, meg kiskori tapogatózás. Lehet, hogy sosem volt. Talán mindig csak te voltál, a dübörgő teherautók a mellkasban ha vagy, és a még hangosabb elefántok, mikor elbújtatnak a nappalok. Remegésed áthajlik a lepedőn, és felelek, csak lustán, ösztönösen. Mit tudhat arról a szív, amit a test akar? Kínlódva átvonszoltam az éveken terhes emlékét, és most ünnepélyesen leraktam, megtapostam hazug szavait, és csiribá, eltűnt. Engem most szeretnek, tudd meg! Szaladtam feléd, pici, elemlápafénnyi bátorsággal. Kíváncsi könnyeim végig gyalogoltak kiszáradt bőrömön. Rálehelted szerelmes szavaid. A horzsolások minden tónusa eltűnt, és a csomó, ahogy az áradó, vad folyók, kitört a vackából, belerobbant a gondolatb...

Te Buda, én meg Pest. Egyetlen pillantásoddal felkelted a Napot, és várod, szelíden várod mosolyom esetlen görbületét. Te Buda, én meg Pest. Köztünk pedig a Duna végtelensége. A part esti homályából bontakozunk ki, ragyogva feldereng egy közeli perc. Sűrűsödik a végtelen. Elbujdosnak előlünk a szelek, van már ki ölelje a lányt, mondják, majd nagy duzzogva odébb állnak. Fürkészem a meg-megbotló némaságot álmos testeden. És arra gondolok, ha csókolsz, nem vagyok. Csak lélek van, mit neked adtam. Csupán csak meztelen semmi a mindenem. Nem birtoklom önmagam, te rendelkezel velem, s te jó vagy, visszaadsz magamnak, mert szeretni nem tudsz máshogyan, csak úgy, ahogyan élni; mással megosztva mindened. Mély, mohó ölelésekben létezem. Szavaimon pihensz, ki-be jársz, mint a huzat a házban. Nyitva felejtett ajtók mögött élünk szívünk hátra hagyott porcicáin. Csavargó újhold ring, arany pírral arcukon köszöntik egymást a vad jövendők.  Élni csak úgy, ahogy lélegzel. Mióta vagy, azóta...

Mikor az álmaidról meséltél, furcsa kis fények szökdöstek a szemedben. Én nézhetek így rád, mint mikor az ember egy percre elhiszi, hogy a csillagok birtokolhatók. Elég bátrak vagyunk hozzá, hogy elfújjuk a Holdat.  Kislány koromban azt gondoltam, hogy éjszaka kiszalad az emberből a lélek, és miközben gyengéden elterül a rugós ágyon a test, mindenféle kalandba keveredik. Az első kakaskukorékolásra aztán visszatér, szó nélkül összesimul szilárd párjával, és végleg megőrzi a komisz titkokat.  Örökké ringatsz, kis ladik vagy mély vizeken. Bordámra simuló megnyugvás. Apró sóhajokkal öleled mindig vacogó testemet. Csak a gyengék fáznak.   Egy csókba furakodott hajszál pillanatnyi zavarunk, levedlettük a fájdalmat.  Te vagy a mantrám, csak hajtogatom a közös pillanatokat újra és újra, míg a Nap be nem hunyja sápadt szemeit. 

Úgy borított be, mint a kiömlő vörösbor a hófehér damaszt abroszt. Belém ivódott, és nyomot hagyott az elkövetkezendő holnapokra. A szövetek felé kúszott, és hirtelen megbillentette a szívet. Kimoshatatlan lelkek lettünk attól fogva. Egyetlennek hittél, pedig csak egy voltam. Apró, megbarnult moha. Te meg az arra kószáló kóbor kutya, ki orrával megbökte puha testemet. Mikor rám találtál, nevettem. Sosem hittem, hogy látlak még. Először nem is érdekeltél. Most meg kacagok, ha felém fújja emléked a szél. Már nem szabadna félni, veled lehetne az újhold, ha akarnád, és cserepes ajkam nem fecsegne többé. Talán megkérdeznéd fájt-e, vagy miért vagyok ennyire nyugodt, de csak vállat vonnék és puszta gondolattá zsugorodnék. Tudod, ami éjjelente nem hagy békén. Nem figyeltem, bocs. Mondtál valamit? Én? Ja, nem. A szívemet hallhattad.