Madárlány

Mert ezüst színű cérnaszálon táncolt, tudta jól. A cérna puha volt, kellemes, jól esett a lábnak sétálni rajta. Sokszor gondolta, nincs súlya. Enyhe légmozgást érzékelt, mint a vágyakkal kitömött habos felhők, úszott ilyenkor az égen. Máskor villámok szaladgáltak a fekete lepedőn, ilyenkor halkan nekidőlt a csendnek, és feszítette, húzta, át akart lépni rajta, hogy megkeresse, megtalálja mindazt, ami tovább görgette volna az áttetszőre szőtt éjszakák alig látszó leheletén.  Lehetetlen hinni benne. Elfogadni könnyebb volt, mint gondolta volna. Csak leült egy tiszta sarokba és összeszámlálta szavait. Szeretlek, mondta már sokszor.  Hiányzol, rebegte vonatok olajos perceibe.  TE, kiemelve, nagybetűvel.  téged, halkan, mormolva a fal által védve, kissé eldadogva.  Jó ez így.  Mindig? m i n d i g Hideg lábakat melegített a másikhoz kuporodva. Boldog vagyok, szuszogta mafla hajszálak tengerébe. Nem tudom ereszteni, gondolta, most aztán nagy ...

Csak hiszed, hogy felkelsz, portalanítod a tegnapot, és félelem nélkül benne élsz a mában. Bizonyosság a szerelemben, a jövőben; bizonyosság finom, egyre előre törekvő ráncaidban, ha mosolyogsz egy kimondott, és ha haragszol egy elhallgatott szóért. Várakozni egyszerűbb volna, csiga vonalakba fonni bágyadt mosolyod, feltekerni a mindig eljövő reggelek halovány és repedezett szemhéjára. Beborítani vele a sápadt, vonagló bőrt, amin átlátszanak a kék ütőerek, és lüktetve folyik bennük az álmos, folyton rohanó, piros vér. Ez is elmúlik egyszer, mondják. Csökken, mint napjaid száma, megkarcsúsodik, de szép marad, ha vágyod szépségét. Diktálom, írd! Maradunk egymásnak: két aláhúzott, ölelkező szó, bátor szívszelídülés. Senki sem tudja, senki sem látja majd, csak az éjszaka homályos, alig lélegző mellkasára hajtott kócos fejek. Vedd el ami jár, és menj, hogy visszajöhess, és odaadhasd mindazt, ami benned maradt belőlem.