Madárlány

Én nem tudhattam mi ez a céltalan gyökeret nem eresztés, e fáradt sóhaja az álmatlan napok tömegének. Valódi vagyok, néha elhiszem. De legtöbbször csak piszkálom a parázsló tüzet és szívből kacagok, ha véletlenül lángra kap. A kapualjban vártam, az unalom kavicsokat rugdosott előre, ahogy mindig is. Keserűen, megalázottan. A tarka álmok megszokták már a tagadást és a WC-ben sírást.  Ma csavarog a fájdalom, házon kívül vannak tetteim. Jobb karjával épít, a ballal pedig rombol. Sosem hívják, de mindig nagy lármát csap ott, amerre jár.A lelkem facsarja a citrom helyett. A súly pontosan huszonegy grammal kevesebb. Elárvult vesztesek vagyunk a szorongó éjszakából épített kalickában. Mint egy éjjeli látomás, úgy szerettünk. Ma győzni születtem, majd holnap ejtőernyő nélkül zuhanok. Érzem a szél akaratát, vágyom a mélység hidegét a bordáimon. És ki tudja fogsz-e még szeretni, ha már képtelen leszek a kapaszkodásra! Ha már csak egy leszek a sok idegen közül a rozzant hármasmetrón. Ha csak e

Kotorászott a zsebében, mert a kezét hideg szorította, és valami végtelen hőségre számítva melegítette a piros kabát gyomrában a megfagyott mancsokat. Egy elgurult gombnyi bátorságot keresett, de nem lelt mást, csak az izolált cérnák árvaságát. Felvarratlan életek, leszakadt szerelmek.  Gubancos szívek mélyén alvó tegnapok. Kereste az életben maradását, mint ahogy a  hajléktalanok a szemétben turkálva valaki maradékát. Elsodródott önmagától egy leheletnyit, de talán tudhatta, hogy vissza fog térni. Őszintén hihette, mert bátorságot adott neki a villámok lánya, és lecsupaszította lelkét egy éjszakán. Aztán villámlány azt mondta, hogy büszke rá,mert erős, de szánalmasnak érezte magát és soha ki nem mondott szavakból összeférceltnek.  Az éberség  az ajtót kaparászta. Egészen izgatottak lehetett, mert felborította az időt, az meg szanaszét gurult és karmazsin színűre festette az ostobaságot. Megfogadott egy sornyi banális marhaságot, amit majd sosem teljesít, és még csak bele sem gondol