2018. november 15., csütörtök

Kölyökvizslák

A szél mostanában láthatatlan. Az örömet és a szomorúságot úgy dobálja, mint a mama a dunyhát nagymelegek idején. Felborzolja a szívbe a haragot, és eltemeti az örömet. Langyos, lágy esővel öntözi, hogy nőjön növekedjen. Néha jó lenne átölelni, halk, félszavakkal kegyelmet kérni, egész valómmal elé állni, hogy lássa, igazából anyag vagyok, mozgásban lévő, formálódó. Szíveddel szelídítesz, magammá mintázol. Arcom lesz és hangom, amit te szólaltatsz meg. Idő nélküli térben patakcsobogássá változom. Szeretlek, mi mást mondhatnék? Fogadd el, hogy ez járt nekünk.
Még a fali minta íve is megváltozott, ebben egészen biztos vagyok, pedig ugyanaz a forma, tíz éve nem volt átfestve. A lila harisnyám kiszakadt, erre emlékszem, mert mezítláb táncoltam veled a parkettán, ki tudja miért. Talán annyi volt bennem a gondolat és az érzés, hogy szűknek éreztem a cipőmet tőlük. Felemeltél, pedig akkor nem is ment végig még a táncrend, és úgy mosolyogtál rá, mint aki előre látja az elkövetkezendő harminc évet. Megijedtem, mert én csak aznap voltam, ott voltam, veled voltam, és szerettem volna elmondani, hogy az én testem nem akarja azt táncolni, ami a jövő, mert ennek a testnek itt és most csak jelene van, ez a legtöbb, amit ma neked adhat. A napokban is a kacifántos mintáknál jártunk, több időm is volt vizsgálni a falat, meg a bor minőségén gondolkodni, de mégsem változott semmi sem, pedig minden egész más lett.
Két egymásba gabalyodott kölyökvizslaként álmodtuk a holnap kérdéseit magunkban egymásért. 

2018. október 31., szerda

Havas talaj

 Talán az volt a legkedvesebb, amikor az árnyékok délután hosszúra nyúltak, a fény körülölelte a falra feszített tükröt, és foltokban megtört az üvegen. A törött ablaknál álltam, hogy felszárítsa az izzadságot a napmeleg rólam, a foltokat a textílián.  Szerettem ezt, mert mindennek megvolt a maga törvényszerűsége. Látni csak később kezdtelek el, amikor már megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Mondhatnám, szerelem volt első pillantásra, de mit bántam én ki is vagy te. Napok váltak bennem arannyá, szavak lettek általam kinyitva, emlékek bújtak elő belőlem,  és mindennek a legtetején ott voltam én, keresve saját magam hangját, legyőzve az egész várost a madaraktól és számolva a lélegzetvételeket a tömött buszokon. Nem számított a külvilág, mert egyszerre voltam láthatatlan, és egy növekvő, duzzadó folyó. Nem kértem bocsánatot, mert nem érte volna meg. Anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, mert többé nem kérte számon a múltját bennem. 
Te meg egy szelíd, jól eső zápor voltál, minden színtéren. Remekül tudtam álcázni a zavaromat, a hímzett kabátom alatt ott volt minden elrejtett félelem, csak Zita csipkét varrt rá, hogy ne látszódjanak a szakadások. Nyár végén aztán hordhatatlanra foszlott. Hosszú idő múlva vettem csak másikat, ami valahogy nem akar elszakadni, hogy foltokat lehessen rá varrni. 
Azokat a pillantásokat szívesen visszahoznám, miközben vártál rám, én meg próbáltam csendben lenni, pedig kiabálni akartam , hogy felfogd, én nem harcolok. Engem el kell venni, ha valaki felé nyúlok, vagy engedni kell táncolni a kiégett izzók között, és meg kell érteni, hogy számomra ha tudom is, ha fel is fogom ésszel, hogy nyár van, mindig, örökké éppen most esik le az első hó. 



2018. július 3., kedd

Tótörténet

Nem tudom mi van ezzel a hellyel, de többedszerre mentett meg minket az idén. Napernyők, üres fagyispult, némi szél, kigyúrt emberek, és mindezeken túl kócos tóhullámok. Én még úgy emlékszem rá, mint a nyár legszebb helye, ahol egy gombostűt sem lehet leejteni a strandolóktól. Fülledt meleg, hosszú kocsisorok, bikini-tömeg. Nyaranta könyörögtem az édeseknek, hogy menjünk úszni, de általában csak a szőlő tövében olvasott Shell-katalógus színes lapjai maradtak, meg a sosem szűnő gyom a virágágyásban. Nénjéék egyszer elvittek, pöttöm voltam, és egy piros karúszóban kacagtam - a szemembe fröccsenő vízcseppektől alig látva - a boldogságot. Látjátok, ti is tettek velem valami jót, akkor még azt is tudtatok. 
Aztán más lett, mintha közelebb húzták volna az Istenek néhány kilométert, pedig ott volt eddig is, csak az a pár centi magasság, ami miatt nem jött rám többé az a lazacszínű rövidnadrág (mikor Keresztanyu megvette hároméves voltam, és a bokámig ért. Kiskamaszként már a fenekemet súrolta, de később, zavarodott, pufi-tiniként is feljött, mintha velem akarna maradni örökre. Talán miután kidobtuk, azután lett minden hirtelen annyira nyers ebben a világban. Kár, hogy az emberrel együtt nem nőnek a ruhadarabjai is. ), csak az változtatott meg mindent. 
Volt egy nyár, amikor sokat mentünk, sportolási célból, szigorúan biciklivel. Zsófinak nem volt fék a biciklijén, úgy ment le a dombon. Azt hittem szörnyethal, de csak a napszemüvegét kereste a földön fekve. Az iszapszínű sáros víz csípte a pirosra horzsolt sebeket a térdén. 
Most is ez jutott eszembe, hogy pont ott, a térdkalácsánál volt egy vastag csíknyi terület, ami legalább egy hétig fájt neki, de nem jajdult fel, szinte büszke volt rá, mint a gyerekek a horzsolásokra, harcisebként nézett. Harcosnak éreztem magamat én is, bokáig a vízben, a habok alá rejtett történetekkel, amibe belefulladt már annyi ember,és ahol először vettek észre lányként, tizenkét évesen a rózsaszín fürdőruhámban; ahol először akart megölelni egy fiú, és ahol én még evészavaros fruskaként csak a vízre tudtam gondolni, hogy ha alámerülök nem vesz észre senki, nem a mellem vagy a hosszú hajam lesz a színpad, csak én magam, ahogy hívnak, ahogy érzek, amit gondolok. 
Melléd sodródtam, látod, annyi megélt nap után, a szitakötők párosodnak a nádasban, és a kékeszöld árnyalatuk egészen beleolvad a víz türkiz álmaiba. Itt vagy velem, és végre látsz. Mesélsz és hallgatok, mesélek és hallgatsz. Ez a tó egy kis patakból lett felduzzasztva.El sem hinnéd, igaz?
Ma nem vagyunk azok, akiket beszorítanak a fehér falak, ma benne vagy a víz meséjében, a gyerekkoromban, a felnőttkoromban, belenőttél az életembe és összeértünk, átfolytunk egymáson. 
Egyszer elhozzuk ide a gyerekeinket is, hogy úgy mint én, tanuljanak meg ők is úszni magukban. 


2018. június 20., szerda

Létjelek

A Nap felé fordulva ténferegve átgurul az álom a sötét léttengerbe. Csend van. Egy általad kedvelt helyen más a hazautat keresi, leugrott a villamosról, nem kért segítséget. A hőmérsékletről nincs emlék, csak érzetek vannak. Keményen lélegző beton, sziréna-kábulat. Ez most az a valóság, amire gondolni sem merne senki. Aztán apró zihálás, az otthon meleg csókja a zakatoló szívverés nyugtatására. Milyen furcsa ez is, hogy a biztonság ambivalens, helyhez kötött lett, és onnan jön, ahova régen még vendégségbe se ment volna szívesen. Lengedeznek az álmok, fuvallatként kapaszkodni. Valamit félálomban furcsa mohapuha szeretettel felé ásít. 
Szomjas, pisilnie kell. Ez a szükségleteken túlmutat. Bármi jobb a karcoknál. 
Nem akar gondolkodni. Leejtette ide a Jóisten, de persze ez sem igaz, maga mászott ezidáig négykézláb, itt van, itt kap minden reggel mellkasára szívölelést. 
Egy ideig nem nézett tükörbe, tudod, mert magát látta benne. Azt mondják, fogadd el, szeresd meg. Fogalmuk sincs róla mit beszélnek. Nem láthatják a striákba festett csíkos könnyeket, hogy valójában szavakkal vagy tele, hogy van, amit ha körömkefével sikálsz, akkor sem tűnik el, csak fehérebb lesz minden mosakodásnál. 
Gyerekkorában szerette a számháborút, jó volt az erdőben elveszni. Egyszer, majdnem belesétált egy mocsárba. Szép lassan belecsúszhatott volna, míg a kékek a zászlót védik, a pirosak támadnak, két lány számát leolvassák, egy elbújt a bokrok közé, a többi izgatottan várja, hogy közelebb férkőzhessen az ellenfél térfeléhez, és csak a végső számláláskor derült volna ki, amikor a zászló új gazdát cserélt, vagy büszkén lobogott otthonában, hogy az aki ott elveszett, akinek egy cipő maradt az életéből, valójában csak erre várt, igazából nagyon is él. Valaminek történnie kell, hogy túl tudd élni magadat, hogy igazán megszüless, hogy ne cipeld tovább. Bárcsak elsüllyedt volna a mocsárban akkor, bárcsak tudna olyan jelent, ahol ha lehunyja a szemét nem látja magát a tükörben, mégis létezik, mégis ott van.  De hát él, és ez mindennél fontosabb, ha engem kérdezel. 





2018. április 11., szerda

Lány levetett cipővel

Már egy hónapja nem álmodok semmit sem. Ágyam vetett megalkuvás, szavaink nyugvó állatok. Tigris vagy, ha mégis észreveszlek alvó magányom szegletén. Foltjaid, hogy ne lássam, szemem eltakarom. Szeretni téged, mint a nagyvadak. Veszélyes izgalom.
Látom a Napot, sápadt fénykorong, hasítva karcolja a horizont peremét. Szédülök. 
Hol is vagyok? Hol is lehetnék? Ezt a várost nem értem, és nem ismerem azt az embert sem, aki újra és újra puszit ad az arcomra elköszönésképpen. Nem baj, ez nem a te hibád. 
Néha gondolkodom felesleges dolgokon, mint megosztani veled az ént, néha sikítva akarom, hogy tudd a diófa történetét, ismerd a fiút, aki miatt itt vagyok, akard a fájdalmaim gyökerét. Akarom, mert muszáj, hogy könnyíts, moss át, alakíts emberré, nyesd le szárnyaid, hogy nekem adhasd.  Zuhanok, mindig is zuhantam. Néha megtart egy-egy légtömeg. Adj hangot a számba, bátorságot a világodhoz és tudd, hogy soha sem fogok már senkit úgy szeretni, mint ahogy téged tudlak!
A múltad nem lehetek, hasadok és nyöszörögve koncentrálok, hogy láthasd a bőrön átütő erek kékellését, a megfeszült izmok erőlködését. 
Mondogatom, nem fontos. Megtalált keszkenő leszek. Más dobta el, vagy nekem hagyták ott? 
Nem akarom megtudni a választ, te meg úgy sem árulod el. 
Ebben a házban lélegeznek a szobanövények. 
Mamánál mosdatlan kézzel, cipő nélkül, lassú kilégzéssel. Eltört bicikli, kavicsos udvar, lavórban fürdés, húsz lépésből világgá menés. És akkor még nem is tudtad, hogy a füstölő oldalára, az akasztófák és kisvirágok fölé cikkcakkos, dőlt betűkkel írtam a nevedet, és megígértem magamnak, hogy ha meg is talállak, akkor sem leszek hajlandó felvenni a cipőt. 


2017. október 17., kedd

Ősz

A hajnal éles  recsegése, a fáradt szél halk sóhajtása a tarkómon, apám nem fogadott hívásai, a fixír csípős szaga, eldugult lefolyó, mama nevelt paradicsomjai, és az utcán ásítozó tarka falevelek.
A napok sziszegik;ősz van.
Belebélelem magamat a nyári ölelésekbe, mondatokba, ígéretekbe. Még mindig a gyimesi fenyőfák illatával álmodom, és eszembe jutnak a csángó ember szavai, hogy sokan maguktól viszik be a gyerekeiket az árvaházba, mert nincs pénzük felnevelni őket. 
Ez az ősz, egy másik ősz. Nem hasonlít semelyik eddigihez sem. Ebbe az őszbe erősen belekapaszkodtam, megmarkoltam, majd szép lassan eleresztettem, hogy zuhanjon és keressen magának talajt, ahová földre érhet. Keresem én is a földetérésemet, gravitáció nélkül száguldok, csukott szemmel. Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy senki sem fogja már a kezemet a becsapódás előtt.
Néha nehéz szeretni magamat, anyának, nagymamának kell lenni, pótolni minden családtagot pótolhatatlan önismerettel. Ringatni magamat, ha kell felpofozni, és összeszedni minden halat a talán tengeréből. Nem félek, nem szabad. A lány, aki félt, már tudja, felesleges minden aggodalom.
Otthont csináltam magamnak. Otthont belőled és belőlem.
Van egy barna macska a szomszéd utcában. Részeg estékent hazafelé tartva előjön, ha hívjuk. Dorombol, hízeleg, aztán leül, de az autószervizen túl már nem megy, onnan kap enni. Nézi, hogyan távolodunk, bámul utánunk, mint aki már azt is tudja, amit mi még nem.
Mintha a jelenlegi életem volna.



2017. július 12., szerda

Zöngétlen város

Ez a  város még mindig ugyanaz a botlásokkal és színes transzparensekkel teli őskáosz, ahol a hajléktalanok az útra piszkítanak. Mégis, mintha fiatalodna. Nyarat majszol reggelire. Megrágja, csámcsog, majd kiköpi. Az egészet le kéne már nyelnie végre. Furcsa, milyen nagynak tűnt régen, és most mennyire aprónak tetszik. Szinte áttetsző, mint a fák kócos koronája a hajnali harmatzuhanyban. Nem lep meg, nem is kápráztatja szemeimet. Úgy nézek rá, mint aki mindent tud, pedig dehogy.  
Már megmentettem az összes csigát eső után, egyesével pakoltam át őket az út túloldalára. Néha engem is átpakolhatna valaki, hogy ne legyek áldozata arra guruló barázdált biciklikerekeknek. 
Eljöttem egy olyan helyről ahová már nem tartoztam, egy olyan helyre, ahová még nem tartoztam. Azóta is keresem a tetőt a falaimnak. 
Halkan hullámzik a nagy folyó. Azt mondod békés, pedig sokan belefulladtak már. 
Honnan szaladtam idáig, ezt kérdik. Ki tudja honnan? Ki tudja miért?
Zörög bennem a megijedt lány. Felemelem, magamhoz ölelem. 
Magamat kerestem és téged találtalak meg.
Véget érve kezdődök el.