2018. július 3., kedd

Tótörténet

Nem tudom mi van ezzel a hellyel, de többedszerre mentett meg minket az idén. Napernyők, üres fagyispult, némi szél, kigyúrt emberek, és mindezeken túl kócos tóhullámok. Én még úgy emlékszem rá, mint a nyár legszebb helye, ahol egy gombostűt sem lehet leejteni a strandolóktól. Fülledt meleg, hosszú kocsisorok, bikini-tömeg. Nyaranta könyörögtem az édeseknek, hogy menjünk úszni, de általában csak a szőlő tövében olvasott Shell-katalógus színes lapjai maradtak, meg a sosem szűnő gyom a virágágyásban. Nénjéék egyszer elvittek, pöttöm voltam, és egy piros karúszóban kacagtam - a szemembe fröccsenő vízcseppektől alig látva - a boldogságot. Látjátok, ti is tettek velem valami jót, akkor még azt is tudtatok. 
Aztán más lett, mintha közelebb húzták volna az Istenek néhány kilométert, pedig ott volt eddig is, csak az a pár centi magasság, ami miatt nem jött rám többé az a lazacszínű rövidnadrág (mikor Keresztanyu megvette hároméves voltam, és a bokámig ért. Kiskamaszként már a fenekemet súrolta, de később, zavarodott, pufi-tiniként is feljött, mintha velem akarna maradni örökre. Talán miután kidobtuk, azután lett minden hirtelen annyira nyers ebben a világban. Kár, hogy az emberrel együtt nem nőnek a ruhadarabjai is. ), csak az változtatott meg mindent. 
Volt egy nyár, amikor sokat mentünk, sportolási célból, szigorúan biciklivel. Zsófinak nem volt fék a biciklijén, úgy ment le a dombon. Azt hittem szörnyethal, de csak a napszemüvegét kereste a földön fekve. Az iszapszínű sáros víz csípte a pirosra horzsolt sebeket a térdén. 
Most is ez jutott eszembe, hogy pont ott, a térdkalácsánál volt egy vastag csíknyi terület, ami legalább egy hétig fájt neki, de nem jajdult fel, szinte büszke volt rá, mint a gyerekek a horzsolásokra, harcisebként nézett. Harcosnak éreztem magamat én is, bokáig a vízben, a habok alá rejtett történetekkel, amibe belefulladt már annyi ember,és ahol először vettek észre lányként, tizenkét évesen a rózsaszín fürdőruhámban; ahol először akart megölelni egy fiú, és ahol én még evészavaros fruskaként csak a vízre tudtam gondolni, hogy ha alámerülök nem vesz észre senki, nem a mellem vagy a hosszú hajam lesz a színpad, csak én magam, ahogy hívnak, ahogy érzek, amit gondolok. 
Melléd sodródtam, látod, annyi megélt nap után, a szitakötők párosodnak a nádasban, és a kékeszöld árnyalatuk egészen beleolvad a víz türkiz álmaiba. Itt vagy velem, és végre látsz. Mesélsz és hallgatok, mesélek és hallgatsz. Ez a tó egy kis patakból lett felduzzasztva.El sem hinnéd, igaz?
Ma nem vagyunk azok, akiket beszorítanak a fehér falak, ma benne vagy a víz meséjében, a gyerekkoromban, a felnőttkoromban, belenőttél az életembe és összeértünk, átfolytunk egymáson. 
Egyszer elhozzuk ide a gyerekeinket is, hogy úgy mint én, tanuljanak meg ők is úszni magukban. 


2018. június 20., szerda

Létjelek

A Nap felé fordulva ténferegve átgurul az álom a sötét léttengerbe. Csend van. Egy általad kedvelt helyen más a hazautat keresi, leugrott a villamosról, nem kért segítséget. A hőmérsékletről nincs emlék, csak érzetek vannak. Keményen lélegző beton, sziréna-kábulat. Ez most az a valóság, amire gondolni sem merne senki. Aztán apró zihálás, az otthon meleg csókja a zakatoló szívverés nyugtatására. Milyen furcsa ez is, hogy a biztonság ambivalens, helyhez kötött lett, és onnan jön, ahova régen még vendégségbe se ment volna szívesen. Lengedeznek az álmok, fuvallatként kapaszkodni. Valamit félálomban furcsa mohapuha szeretettel felé ásít. 
Szomjas, pisilnie kell. Ez a szükségleteken túlmutat. Bármi jobb a karcoknál. 
Nem akar gondolkodni. Leejtette ide a Jóisten, de persze ez sem igaz, maga mászott ezidáig négykézláb, itt van, itt kap minden reggel mellkasára szívölelést. 
Egy ideig nem nézett tükörbe, tudod, mert magát látta benne. Azt mondják, fogadd el, szeresd meg. Fogalmuk sincs róla mit beszélnek. Nem láthatják a striákba festett csíkos könnyeket, hogy valójában szavakkal vagy tele, hogy van, amit ha körömkefével sikálsz, akkor sem tűnik el, csak fehérebb lesz minden mosakodásnál. 
Gyerekkorában szerette a számháborút, jó volt az erdőben elveszni. Egyszer, majdnem belesétált egy mocsárba. Szép lassan belecsúszhatott volna, míg a kékek a zászlót védik, a pirosak támadnak, két lány számát leolvassák, egy elbújt a bokrok közé, a többi izgatottan várja, hogy közelebb férkőzhessen az ellenfél térfeléhez, és csak a végső számláláskor derült volna ki, amikor a zászló új gazdát cserélt, vagy büszkén lobogott otthonában, hogy az aki ott elveszett, akinek egy cipő maradt az életéből, valójában csak erre várt, igazából nagyon is él. Valaminek történnie kell, hogy túl tudd élni magadat, hogy igazán megszüless, hogy ne cipeld tovább. Bárcsak elsüllyedt volna a mocsárban akkor, bárcsak tudna olyan jelent, ahol ha lehunyja a szemét nem látja magát a tükörben, mégis létezik, mégis ott van.  De hát él, és ez mindennél fontosabb, ha engem kérdezel. 





2018. április 11., szerda

Lány levetett cipővel

Már egy hónapja nem álmodok semmit sem. Ágyam vetett megalkuvás, szavaink nyugvó állatok. Tigris vagy, ha mégis észreveszlek alvó magányom szegletén. Foltjaid, hogy ne lássam, szemem eltakarom. Szeretni téged, mint a nagyvadak. Veszélyes izgalom.
Látom a Napot, sápadt fénykorong, hasítva karcolja a horizont peremét. Szédülök. 
Hol is vagyok? Hol is lehetnék? Ezt a várost nem értem, és nem ismerem azt az embert sem, aki újra és újra puszit ad az arcomra elköszönésképpen. Nem baj, ez nem a te hibád. 
Néha gondolkodom felesleges dolgokon, mint megosztani veled az ént, néha sikítva akarom, hogy tudd a diófa történetét, ismerd a fiút, aki miatt itt vagyok, akard a fájdalmaim gyökerét. Akarom, mert muszáj, hogy könnyíts, moss át, alakíts emberré, nyesd le szárnyaid, hogy nekem adhasd.  Zuhanok, mindig is zuhantam. Néha megtart egy-egy légtömeg. Adj hangot a számba, bátorságot a világodhoz és tudd, hogy soha sem fogok már senkit úgy szeretni, mint ahogy téged tudlak!
A múltad nem lehetek, hasadok és nyöszörögve koncentrálok, hogy láthasd a bőrön átütő erek kékellését, a megfeszült izmok erőlködését. 
Mondogatom, nem fontos. Megtalált keszkenő leszek. Más dobta el, vagy nekem hagyták ott? 
Nem akarom megtudni a választ, te meg úgy sem árulod el. 
Ebben a házban lélegeznek a szobanövények. 
Mamánál mosdatlan kézzel, cipő nélkül, lassú kilégzéssel. Eltört bicikli, kavicsos udvar, lavórban fürdés, húsz lépésből világgá menés. És akkor még nem is tudtad, hogy a füstölő oldalára, az akasztófák és kisvirágok fölé cikkcakkos, dőlt betűkkel írtam a nevedet, és megígértem magamnak, hogy ha meg is talállak, akkor sem leszek hajlandó felvenni a cipőt. 


2017. október 17., kedd

Ősz

A hajnal éles  recsegése, a fáradt szél halk sóhajtása a tarkómon, apám nem fogadott hívásai, a fixír csípős szaga, eldugult lefolyó, mama nevelt paradicsomjai, és az utcán ásítozó tarka falevelek.
A napok sziszegik;ősz van.
Belebélelem magamat a nyári ölelésekbe, mondatokba, ígéretekbe. Még mindig a gyimesi fenyőfák illatával álmodom, és eszembe jutnak a csángó ember szavai, hogy sokan maguktól viszik be a gyerekeiket az árvaházba, mert nincs pénzük felnevelni őket. 
Ez az ősz, egy másik ősz. Nem hasonlít semelyik eddigihez sem. Ebbe az őszbe erősen belekapaszkodtam, megmarkoltam, majd szép lassan eleresztettem, hogy zuhanjon és keressen magának talajt, ahová földre érhet. Keresem én is a földetérésemet, gravitáció nélkül száguldok, csukott szemmel. Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy senki sem fogja már a kezemet a becsapódás előtt.
Néha nehéz szeretni magamat, anyának, nagymamának kell lenni, pótolni minden családtagot pótolhatatlan önismerettel. Ringatni magamat, ha kell felpofozni, és összeszedni minden halat a talán tengeréből. Nem félek, nem szabad. A lány, aki félt, már tudja, felesleges minden aggodalom.
Otthont csináltam magamnak. Otthont belőled és belőlem.
Van egy barna macska a szomszéd utcában. Részeg estékent hazafelé tartva előjön, ha hívjuk. Dorombol, hízeleg, aztán leül, de az autószervizen túl már nem megy, onnan kap enni. Nézi, hogyan távolodunk, bámul utánunk, mint aki már azt is tudja, amit mi még nem.
Mintha a jelenlegi életem volna.



2017. július 12., szerda

Zöngétlen város

Ez a  város még mindig ugyanaz a botlásokkal és színes transzparensekkel teli őskáosz, ahol a hajléktalanok az útra piszkítanak. Mégis, mintha fiatalodna. Nyarat majszol reggelire. Megrágja, csámcsog, majd kiköpi. Az egészet le kéne már nyelnie végre. Furcsa, milyen nagynak tűnt régen, és most mennyire aprónak tetszik. Szinte áttetsző, mint a fák kócos koronája a hajnali harmatzuhanyban. Nem lep meg, nem is kápráztatja szemeimet. Úgy nézek rá, mint aki mindent tud, pedig dehogy.  
Már megmentettem az összes csigát eső után, egyesével pakoltam át őket az út túloldalára. Néha engem is átpakolhatna valaki, hogy ne legyek áldozata arra guruló barázdált biciklikerekeknek. 
Eljöttem egy olyan helyről ahová már nem tartoztam, egy olyan helyre, ahová még nem tartoztam. Azóta is keresem a tetőt a falaimnak. 
Halkan hullámzik a nagy folyó. Azt mondod békés, pedig sokan belefulladtak már. 
Honnan szaladtam idáig, ezt kérdik. Ki tudja honnan? Ki tudja miért?
Zörög bennem a megijedt lány. Felemelem, magamhoz ölelem. 
Magamat kerestem és téged találtalak meg.
Véget érve kezdődök el.

2017. május 26., péntek

Újratavasz

Ez megint egy Újratavasz veled, a harmadik. Az idő már langyosabb, néha már a kristálykorongokat is látom a fák ölébe ágyazódva a hajnali sugarak fényében, ha nagyon erősen koncentrálok. Ebben az Újratavaszban már nincsenek eltévedt madarak, akik télen jönnek haza Afrikából, vagy halak, akik repülni akarnak. Ebben az Újratavaszban pontosan annyi van, amennyi vagyok. 
Most is tanulnom kell téged, magasabbra kell nőnőm, hogy elérjelek. A bőrödet ilyenkor rézre festi a nap, indiánszínűre, és hosszúra nőtt árnyékok kucorognak a szempillád tövében. Nézlek, de nem látlak, eltakarod magadat előlem. 
Bár más ágyon fekszünk, más szavakkal, ugyanazzal a testtel. A lepkés kispárnahuzatnak még ugyanúgy otthon illata van, hiába mostam ki ezerszer illatos öblítőkkel és mosószerekkel, az még mindig ugyanúgy, ugyanolyan jó. Ezekben találom meg magam, a felidézett első mondatokban, amikre sosem tudtam azt felelni, amit akartam. Vajon hány napig képes az ember a bűntudat nélküli boldogságra? 
Nemrég sétálni voltunk, és láttuk, hogy a diófát tövestől kicsavarta a szél. Már semmi sincs, ami emlékeztetne a fájdalomra, 


2017. április 17., hétfő

Együtt egyedül

Hogy büszke voltam, abban biztos vagyok. Tanulok mindent. A bögre csáléságát, a tettek hajlékonyságát. Tanulok, amíg velem leszel. 
Eszembe jut néhanap, az az első korty szilva, amit először nálad ittam. Nem tudtam angolul (most sem tudok), csak szédültem, és minden repedést megjegyeztem. Érezhettem valamit belőled, a szoba éleiből, és fekvéséből, pedig sejtelmem sem volt róla, hogy ezen a helyen fogok fájni és nevetni, hogy ez lesz az életem, itt lesz az életünk. 
Néha alvó tigris vagyok, megsebzett mancsokkal, ferde csíkokkal, melyeket te egyenesítesz ki a valóság ráncolt,földig érő szoknyáján egyensúlyozva. Így telik el egy-két-több hónap, hogy néha csillagokat taposunk, aztán porrá törjük őket, egészen a tejútig ringatózva. Néhánynak nevet is adunk, mert megszemélyesítjük azokat, akiket szeretünk. Ilyenek vagyunk. A Nap is hiába süt, ha lehúzod az összes redőnyt a szobában.
Te lefelé fordítod zavarodban a felvillanó kijelzőt, én meg sírok szégyenemben. 
Egyfelé nézni, hogy tekintetünk találkozzon, összeölelkezzen, bambán elvigyorodjon az ismerős sugaraktól.  Ettől kéne boldognak lenni.
Nézem a plafonon kergetőző árnyakat, a dísznövény levelének szabálytalanságát, és a sajátjaimra gondolok.  Álmosan pislákol a lámpa, te a balomon szuszogsz. Minden egyszerre ringatózik a sárgára színeződött nyugodtságban. A lélegzetem normálisra lassul, és farkasszemet nézek saját magammal.
Nem tudok versenyezni azzal, ami ismeretlen. Nem tudok. Én nem...