Madárlány

A szavakra már alig emlékszem, kilökte belőlem a szilárd felejtés. Ki tudja minek iszik az ember, ha mindenre emlékezni akar. Mert nekem az a fény, amit ódon fémcsövek okádtak magukból, maga volt a tapintható boldogság. Engem nem zavart ha nézel, mert akartam, hogy olvass, számláld lapjaim, és fejtsd meg belőlük a magad igazságát. Annyi mindenünk van, két kézzel adott az élet, mégis azt akarom, amik voltunk, és akik nem lehetünk többé. Az arcom árnyékát már nem látni délután, a Napot felhők takarják a pillantásoktól.  Tegnap mélyeket sóhajtott a Duna, a hideg pára belénk fagyott. A hidakból csak koromfekete súly lett, éreztem, hogy húzzák lefelé minden csontomat a jégtömbök. Mindketten zajlunk. Magamba rohanok. Meglátogatott egy cinege. Istenemre, látni akart.  Elindultam, egy részem utánam baktatott, lépéshátrányban volt. Még mindig úgy sétálok ezen a környéken, mint aki meg akarja szelídíteni az életet. Ha látnád! Minden csupa hullám meg göröngy. A véráramot lelassíto...

Megyünk előre, utat törve magunknak habzó naplementék szelíd ívén keresztül. Néha kereslek hajnalban; gyűrődik-e a lepedő hátad nyomatától? Olyankor mindig megtalállak, akkor is, ha helyettem a párnacsücsköt öleled. Van ennek egy alig hallható visszhangja bennem. Megáll az idő. Nem mozdul, esküszöm. Látom, ahogy a lába,- nem is láb, inkább kar-, a levegőben úszva megfagy.  Minden magától működik. Két perc álmatlanság az egész. Itt tapinthatóak a szavak. Elvégzem. Kérded, miért, felelni nem tudok. Mert nem az én számból folyik, csak bújik, a változékony életek ki nem mondott történeteibe. Egyszer elmondom, s te hallgatod majd. Hallgatod a csontok halk összekoccanását, a madarak szelíd kuporgását, s a tavaszi szép virágok első mosolyát a Földre. Akkor elmondhatod, hogy ismersz. Rám nézel, és nem leszek már senki, mert minden ami vagyok, ott lesz a kilélegzett levegő atomjaiban. Egy fel nem vehető világ, egy már kibogozott csomó. Arc leszek, és fény, egy gesztenyefa öblös level...