Madárlány

Nem tudom mi van ezzel a hellyel, de többedszerre mentett meg minket az idén. Napernyők, üres fagyispult, némi szél, kigyúrt emberek, és mindezeken túl kócos tóhullámok. Én még úgy emlékszem rá, mint a nyár legszebb helye, ahol egy gombostűt sem lehet leejteni a strandolóktól. Fülledt meleg, hosszú kocsisorok, bikini-tömeg. Nyaranta könyörögtem az édeseknek, hogy menjünk úszni, de általában csak a szőlő tövében olvasott Shell-katalógus színes lapjai maradtak, meg a sosem szűnő gyom a virágágyásban. Nénjéék egyszer elvittek, pöttöm voltam, és egy piros karúszóban kacagtam - a szemembe fröccsenő vízcseppektől alig látva - a boldogságot. Látjátok, ti is tettek velem valami jót, akkor még azt is tudtatok.  Aztán más lett, mintha közelebb húzták volna az Istenek néhány kilométert, pedig ott volt eddig is, csak az a pár centi magasság, ami miatt nem jött rám többé az a lazacszínű rövidnadrág (mikor Keresztanyu megvette hároméves voltam, és a bokámig ért. Kiskamaszként már a fenekemet ...

Megyünk előre, utat törve magunknak habzó naplementék szelíd ívén keresztül. Néha kereslek hajnalban; gyűrődik-e a lepedő hátad nyomatától? Olyankor mindig megtalállak, akkor is, ha helyettem a párnacsücsköt öleled. Van ennek egy alig hallható visszhangja bennem. Megáll az idő. Nem mozdul, esküszöm. Látom, ahogy a lába,- nem is láb, inkább kar-, a levegőben úszva megfagy.  Minden magától működik. Két perc álmatlanság az egész. Itt tapinthatóak a szavak. Elvégzem. Kérded, miért, felelni nem tudok. Mert nem az én számból folyik, csak bújik, a változékony életek ki nem mondott történeteibe. Egyszer elmondom, s te hallgatod majd. Hallgatod a csontok halk összekoccanását, a madarak szelíd kuporgását, s a tavaszi szép virágok első mosolyát a Földre. Akkor elmondhatod, hogy ismersz. Rám nézel, és nem leszek már senki, mert minden ami vagyok, ott lesz a kilélegzett levegő atomjaiban. Egy fel nem vehető világ, egy már kibogozott csomó. Arc leszek, és fény, egy gesztenyefa öblös level...

Kotorászott a zsebében, mert a kezét hideg szorította, és valami végtelen hőségre számítva melegítette a piros kabát gyomrában a megfagyott mancsokat. Egy elgurult gombnyi bátorságot keresett, de nem lelt mást, csak az izolált cérnák árvaságát. Felvarratlan életek, leszakadt szerelmek.  Gubancos szívek mélyén alvó tegnapok. Kereste az életben maradását, mint ahogy a  hajléktalanok a szemétben turkálva valaki maradékát. Elsodródott önmagától egy leheletnyit, de talán tudhatta, hogy vissza fog térni. Őszintén hihette, mert bátorságot adott neki a villámok lánya, és lecsupaszította lelkét egy éjszakán. Aztán villámlány azt mondta, hogy büszke rá,mert erős, de szánalmasnak érezte magát és soha ki nem mondott szavakból összeférceltnek.  Az éberség  az ajtót kaparászta. Egészen izgatottak lehetett, mert felborította az időt, az meg szanaszét gurult és karmazsin színűre festette az ostobaságot. Megfogadott egy sornyi banális marhaságot, amit majd sosem teljesít, és még c...