Madárlány

A szél mostanában láthatatlan. Az örömet és a szomorúságot úgy dobálja, mint a mama a dunyhát nagymelegek idején. Felborzolja a szívbe a haragot, és eltemeti az örömet. Langyos, lágy esővel öntözi, hogy nőjön növekedjen. Néha jó lenne átölelni, halk, félszavakkal kegyelmet kérni, egész valómmal elé állni, hogy lássa, igazából anyag vagyok, mozgásban lévő, formálódó. Szíveddel szelídítesz, magammá mintázol. Arcom lesz és hangom, amit te szólaltatsz meg. Idő nélküli térben patakcsobogássá változom. Szeretlek, mi mást mondhatnék? Fogadd el, hogy ez járt nekünk. Még a fali minta íve is megváltozott, ebben egészen biztos vagyok, pedig ugyanaz a forma, tíz éve nem volt átfestve. A lila harisnyám kiszakadt, erre emlékszem, mert mezítláb táncoltam veled a parkettán, ki tudja miért. Talán annyi volt bennem a gondolat és az érzés, hogy szűknek éreztem a cipőmet tőlük. Felemeltél, pedig akkor nem is ment végig még a táncrend, és úgy mosolyogtál rá, mint aki előre látja az elkövetkezendő harminc...

Percekre hunynám csak le a szemeimet, épp hogy szét tudjon áradni bennem a hideg reggel.  Minden porcikámban vacogna az ismerős hangsúlyú szó. Ha lefesthetném a napokat, holdszínűek lennének, mint a Duna;és ezerszer átsétálnék rajtuk, mint a hidakon, hogy talpam alatt érezzem a szédítő mélység zajos mámorát. Hallanám és tapintanám az áramló rohanást, és felszegett fejjel körbenézve fújnám ki az elhasznált levegőt. A szél betakargatná a kilógó kisujjamat, ahogy édesanya tette gyerekkoromban éjszakánként. Aztán belemosolyognék a szembejövő lelkekbe. Egész közel merészkednék, de a szívet nem bántanám, az érzékeny terület. A könnyeimet elnyelné a falánk folyó, és befogadnák a mérges habok. Nem tartoznának többé hozzám.  Talán megölelnének a kósza gondolatok, vagy kinyitnák szemeiket a rémült emlékek és árnyékként rávetülnének merev arcomra. A semmi is tud fájni.  Karjaimban gagyogna a válaszunk az életre, ha kapaszkodnánk a pókhálós álmokba, és megszámolnánk a tücskök al...