Madárlány

Már egy hónapja nem álmodok semmit sem. Ágyam vetett megalkuvás, szavaink nyugvó állatok. Tigris vagy, ha mégis észreveszlek alvó magányom szegletén. Foltjaid, hogy ne lássam, szemem eltakarom. Szeretni téged, mint a nagyvadak. Veszélyes izgalom. Látom a Napot, sápadt fénykorong, hasítva karcolja a horizont peremét. Szédülök.  Hol is vagyok? Hol is lehetnék? Ezt a várost nem értem, és nem ismerem azt az embert sem, aki újra és újra puszit ad az arcomra elköszönésképpen. Nem baj, ez nem a te hibád.  Néha gondolkodom felesleges dolgokon, mint megosztani veled az ént, néha sikítva akarom, hogy tudd a diófa történetét, ismerd a fiút, aki miatt itt vagyok, akard a fájdalmaim gyökerét. Akarom, mert muszáj, hogy könnyíts, moss át, alakíts emberré, nyesd le szárnyaid, hogy nekem adhasd.  Zuhanok, mindig is zuhantam. Néha megtart egy-egy légtömeg. Adj hangot a számba, bátorságot a világodhoz és tudd, hogy soha sem fogok már senkit úgy szeretni, mint ahogy téged tudlak! A m...

Ez megint egy Újratavasz veled, a harmadik. Az idő már langyosabb, néha már a kristálykorongokat is látom a fák ölébe ágyazódva a hajnali sugarak fényében, ha nagyon erősen koncentrálok. Ebben az Újratavaszban már nincsenek eltévedt madarak, akik télen jönnek haza Afrikából, vagy halak, akik repülni akarnak. Ebben az Újratavaszban pontosan annyi van, amennyi vagyok.  Most is tanulnom kell téged, magasabbra kell nőnőm, hogy elérjelek. A bőrödet ilyenkor rézre festi a nap, indiánszínűre, és hosszúra nőtt árnyékok kucorognak a szempillád tövében. Nézlek, de nem látlak, eltakarod magadat előlem.  Bár más ágyon fekszünk, más szavakkal, ugyanazzal a testtel. A lepkés kispárnahuzatnak még ugyanúgy otthon illata van, hiába mostam ki ezerszer illatos öblítőkkel és mosószerekkel, az még mindig ugyanúgy, ugyanolyan jó. Ezekben találom meg magam, a felidézett első mondatokban, amikre sosem tudtam azt felelni, amit akartam. Vajon hány napig képes az ember a bűntudat nélküli boldogságr...