Madárlány

A hajnal éles  recsegése, a fáradt szél halk sóhajtása a tarkómon, apám nem fogadott hívásai, a fixír csípős szaga, eldugult lefolyó, mama nevelt paradicsomjai, és az utcán ásítozó tarka falevelek. A napok sziszegik;ősz van. Belebélelem magamat a nyári ölelésekbe, mondatokba, ígéretekbe. Még mindig a gyimesi fenyőfák illatával álmodom, és eszembe jutnak a csángó ember szavai, hogy sokan maguktól viszik be a gyerekeiket az árvaházba, mert nincs pénzük felnevelni őket.  Ez az ősz, egy másik ősz. Nem hasonlít semelyik eddigihez sem. Ebbe az őszbe erősen belekapaszkodtam, megmarkoltam, majd szép lassan eleresztettem, hogy zuhanjon és keressen magának talajt, ahová földre érhet. Keresem én is a földetérésemet, gravitáció nélkül száguldok, csukott szemmel. Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy senki sem fogja már a kezemet a becsapódás előtt. Néha nehéz szeretni magamat, anyának, nagymamának kell lenni, pótolni minden családtagot pótolhatatlan önismerettel. Ringatni magamat, ha kell

Ez a  város még mindig ugyanaz a botlásokkal és színes transzparensekkel teli őskáosz, ahol a hajléktalanok az útra piszkítanak. Mégis, mintha fiatalodna. Nyarat majszol reggelire. Megrágja, csámcsog, majd kiköpi. Az egészet le kéne már nyelnie végre. Furcsa, milyen nagynak tűnt régen, és most mennyire aprónak tetszik. Szinte áttetsző, mint a fák kócos koronája a hajnali harmatzuhanyban. Nem lep meg, nem is kápráztatja szemeimet. Úgy nézek rá, mint aki mindent tud, pedig dehogy.   Már megmentettem az összes csigát eső után, egyesével pakoltam át őket az út túloldalára. Néha engem is átpakolhatna valaki, hogy ne legyek áldozata arra guruló barázdált biciklikerekeknek.  Eljöttem egy olyan helyről ahová már nem tartoztam, egy olyan helyre, ahová még nem tartoztam. Azóta is keresem a tetőt a falaimnak.  Halkan hullámzik a nagy folyó. Azt mondod békés, pedig sokan belefulladtak már.  Honnan szaladtam idáig, ezt kérdik. Ki tudja honnan? Ki tudja miért? Zörög bennem a megijedt lány

Ez megint egy Újratavasz veled, a harmadik. Az idő már langyosabb, néha már a kristálykorongokat is látom a fák ölébe ágyazódva a hajnali sugarak fényében, ha nagyon erősen koncentrálok. Ebben az Újratavaszban már nincsenek eltévedt madarak, akik télen jönnek haza Afrikából, vagy halak, akik repülni akarnak. Ebben az Újratavaszban pontosan annyi van, amennyi vagyok.  Most is tanulnom kell téged, magasabbra kell nőnőm, hogy elérjelek. A bőrödet ilyenkor rézre festi a nap, indiánszínűre, és hosszúra nőtt árnyékok kucorognak a szempillád tövében. Nézlek, de nem látlak, eltakarod magadat előlem.  Bár más ágyon fekszünk, más szavakkal, ugyanazzal a testtel. A lepkés kispárnahuzatnak még ugyanúgy otthon illata van, hiába mostam ki ezerszer illatos öblítőkkel és mosószerekkel, az még mindig ugyanúgy, ugyanolyan jó. Ezekben találom meg magam, a felidézett első mondatokban, amikre sosem tudtam azt felelni, amit akartam. Vajon hány napig képes az ember a bűntudat nélküli boldogságra?  Nem

Hogy büszke voltam, abban biztos vagyok. Tanulok mindent. A bögre csáléságát, a tettek hajlékonyságát. Tanulok, amíg velem leszel.  Eszembe jut néhanap, az az első korty szilva, amit először nálad ittam. Nem tudtam angolul (most sem tudok), csak szédültem, és minden repedést megjegyeztem. Érezhettem valamit belőled, a szoba éleiből, és fekvéséből, pedig sejtelmem sem volt róla, hogy ezen a helyen fogok fájni és nevetni, hogy ez lesz az életem, itt lesz az életünk.  Néha alvó tigris vagyok, megsebzett mancsokkal, ferde csíkokkal, melyeket te egyenesítesz ki a valóság ráncolt,földig érő szoknyáján egyensúlyozva. Így telik el egy-két-több hónap, hogy néha csillagokat taposunk, aztán porrá törjük őket, egészen a tejútig ringatózva. Néhánynak nevet is adunk, mert megszemélyesítjük azokat, akiket szeretünk. Ilyenek vagyunk. A Nap is hiába süt, ha lehúzod az összes redőnyt a szobában. Te lefelé fordítod zavarodban a felvillanó kijelzőt, én meg sírok szégyenemben.  Egyfelé nézni, hogy

A szavakra már alig emlékszem, kilökte belőlem a szilárd felejtés. Ki tudja minek iszik az ember, ha mindenre emlékezni akar. Mert nekem az a fény, amit ódon fémcsövek okádtak magukból, maga volt a tapintható boldogság. Engem nem zavart ha nézel, mert akartam, hogy olvass, számláld lapjaim, és fejtsd meg belőlük a magad igazságát. Annyi mindenünk van, két kézzel adott az élet, mégis azt akarom, amik voltunk, és akik nem lehetünk többé. Az arcom árnyékát már nem látni délután, a Napot felhők takarják a pillantásoktól.  Tegnap mélyeket sóhajtott a Duna, a hideg pára belénk fagyott. A hidakból csak koromfekete súly lett, éreztem, hogy húzzák lefelé minden csontomat a jégtömbök. Mindketten zajlunk. Magamba rohanok. Meglátogatott egy cinege. Istenemre, látni akart.  Elindultam, egy részem utánam baktatott, lépéshátrányban volt. Még mindig úgy sétálok ezen a környéken, mint aki meg akarja szelídíteni az életet. Ha látnád! Minden csupa hullám meg göröngy. A véráramot lelassítom, ne lás