Kölyökvizslák

A szél mostanában láthatatlan. Az örömet és a szomorúságot úgy dobálja, mint a mama a dunyhát nagymelegek idején. Felborzolja a szívbe a haragot, és eltemeti az örömet. Langyos, lágy esővel öntözi, hogy nőjön növekedjen. Néha jó lenne átölelni, halk, félszavakkal kegyelmet kérni, egész valómmal elé állni, hogy lássa, igazából anyag vagyok, mozgásban lévő, formálódó. Szíveddel szelídítesz, magammá mintázol. Arcom lesz és hangom, amit te szólaltatsz meg. Idő nélküli térben patakcsobogássá változom. Szeretlek, mi mást mondhatnék? Fogadd el, hogy ez járt nekünk.
Még a fali minta íve is megváltozott, ebben egészen biztos vagyok, pedig ugyanaz a forma, tíz éve nem volt átfestve. A lila harisnyám kiszakadt, erre emlékszem, mert mezítláb táncoltam veled a parkettán, ki tudja miért. Talán annyi volt bennem a gondolat és az érzés, hogy szűknek éreztem a cipőmet tőlük. Felemeltél, pedig akkor nem is ment végig még a táncrend, és úgy mosolyogtál rá, mint aki előre látja az elkövetkezendő harminc évet. Megijedtem, mert én csak aznap voltam, ott voltam, veled voltam, és szerettem volna elmondani, hogy az én testem nem akarja azt táncolni, ami a jövő, mert ennek a testnek itt és most csak jelene van, ez a legtöbb, amit ma neked adhat. A napokban is a kacifántos mintáknál jártunk, több időm is volt vizsgálni a falat, meg a bor minőségén gondolkodni, de mégsem változott semmi sem, pedig minden egész más lett.
Két egymásba gabalyodott kölyökvizslaként álmodtuk a holnap kérdéseit magunkban egymásért.