2018. április 11., szerda

Lány levetett cipővel

Már egy hónapja nem álmodok semmit sem. Ágyam vetett megalkuvás, szavaink nyugvó állatok. Tigris vagy, ha mégis észreveszlek alvó magányom szegletén. Foltjaid, hogy ne lássam, szemem eltakarom. Szeretni téged, mint a nagyvadak. Veszélyes izgalom.
Látom a Napot, sápadt fénykorong, hasítva karcolja a horizont peremét. Szédülök. 
Hol is vagyok? Hol is lehetnék? Ezt a várost nem értem, és nem ismerem azt az embert sem, aki újra és újra puszit ad az arcomra elköszönésképpen. Nem baj, ez nem a te hibád. 
Néha gondolkodom felesleges dolgokon, mint megosztani veled az ént, néha sikítva akarom, hogy tudd a diófa történetét, ismerd a fiút, aki miatt itt vagyok, akard a fájdalmaim gyökerét. Akarom, mert muszáj, hogy könnyíts, moss át, alakíts emberré, nyesd le szárnyaid, hogy nekem adhasd.  Zuhanok, mindig is zuhantam. Néha megtart egy-egy légtömeg. Adj hangot a számba, bátorságot a világodhoz és tudd, hogy soha sem fogok már senkit úgy szeretni, mint ahogy téged tudlak!
A múltad nem lehetek, hasadok és nyöszörögve koncentrálok, hogy láthasd a bőrön átütő erek kékellését, a megfeszült izmok erőlködését. 
Mondogatom, nem fontos. Megtalált keszkenő leszek. Más dobta el, vagy nekem hagyták ott? 
Nem akarom megtudni a választ, te meg úgy sem árulod el. 
Ebben a házban lélegeznek a szobanövények. 
Mamánál mosdatlan kézzel, cipő nélkül, lassú kilégzéssel. Eltört bicikli, kavicsos udvar, lavórban fürdés, húsz lépésből világgá menés. És akkor még nem is tudtad, hogy a füstölő oldalára, az akasztófák és kisvirágok fölé cikkcakkos, dőlt betűkkel írtam a nevedet, és megígértem magamnak, hogy ha meg is talállak, akkor sem leszek hajlandó felvenni a cipőt. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése