Lenge sátor

Megyünk előre, utat törve magunknak habzó naplementék szelíd ívén keresztül. Néha kereslek hajnalban; gyűrődik-e a lepedő hátad nyomatától? Olyankor mindig megtalállak, akkor is, ha helyettem a párnacsücsköt öleled. Van ennek egy alig hallható visszhangja bennem. Megáll az idő. Nem mozdul, esküszöm. Látom, ahogy a lába,- nem is láb, inkább kar-, a levegőben úszva megfagy. 
Minden magától működik. Két perc álmatlanság az egész.
Itt tapinthatóak a szavak. Elvégzem. Kérded, miért, felelni nem tudok. Mert nem az én számból folyik, csak bújik, a változékony életek ki nem mondott történeteibe.
Egyszer elmondom, s te hallgatod majd.
Hallgatod a csontok halk összekoccanását, a madarak szelíd kuporgását, s a tavaszi szép virágok első mosolyát a Földre.
Akkor elmondhatod, hogy ismersz. Rám nézel, és nem leszek már senki, mert minden ami vagyok, ott lesz a kilélegzett levegő atomjaiban. Egy fel nem vehető világ, egy már kibogozott csomó. Arc leszek, és fény, egy gesztenyefa öblös levele, ilyen egyszerű leszek, ennyire szánni való. Rétegtelen tünemény.
És mégis csak omlik majd az a rengeteg vakolat rólam, zajtalan lesz és mohó.
Vajon hogy fogsz belakni egy olyan házat, aminek nincsenek falai?



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Folyton csak szaladt

Hóvihar