2016. szeptember 2., péntek

Akarat

Csak hiszed, hogy felkelsz, portalanítod a tegnapot, és félelem nélkül benne élsz a mában. Bizonyosság a szerelemben, a jövőben; bizonyosság finom, egyre előre törekvő ráncaidban, ha mosolyogsz egy kimondott, és ha haragszol egy elhallgatott szóért. Várakozni egyszerűbb volna, csiga vonalakba fonni bágyadt mosolyod, feltekerni a mindig eljövő reggelek halovány és repedezett szemhéjára. Beborítani vele a sápadt, vonagló bőrt, amin átlátszanak a kék ütőerek, és lüktetve folyik bennük az álmos, folyton rohanó, piros vér. Ez is elmúlik egyszer, mondják. Csökken, mint napjaid száma, megkarcsúsodik, de szép marad, ha vágyod szépségét.
Diktálom, írd!
Maradunk egymásnak:
két aláhúzott, ölelkező szó,
bátor szívszelídülés.
Senki sem tudja, senki sem látja majd,
csak az éjszaka homályos,
alig lélegző mellkasára hajtott kócos fejek.
Vedd el ami jár, és menj,
hogy visszajöhess,
és odaadhasd mindazt,
ami benned maradt belőlem.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése