Havas talaj

 Talán az volt a legkedvesebb, amikor az árnyékok délután hosszúra nyúltak, a fény körülölelte a falra feszített tükröt, és foltokban megtört az üvegen. A törött ablaknál álltam, hogy felszárítsa az izzadságot a napmeleg rólam, a foltokat a textílián.  Szerettem ezt, mert mindennek megvolt a maga törvényszerűsége. Látni csak később kezdtelek el, amikor már megengedtem magamnak, hogy kinyissam a szememet. Mondhatnám, szerelem volt első pillantásra, de mit bántam én ki is vagy te. Napok váltak bennem arannyá, szavak lettek általam kinyitva, emlékek bújtak elő belőlem,  és mindennek a legtetején ott voltam én, keresve saját magam hangját, legyőzve az egész várost a madaraktól és számolva a lélegzetvételeket a tömött buszokon. Nem számított a külvilág, mert egyszerre voltam láthatatlan, és egy növekvő, duzzadó folyó. Nem kértem bocsánatot, mert nem érte volna meg. Anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, mert többé nem kérte számon a múltját bennem. 

Te meg egy szelíd, jól eső zápor voltál, minden színtéren. Remekül tudtam álcázni a zavaromat, a hímzett kabátom alatt ott volt minden elrejtett félelem, csak Zita csipkét varrt rá, hogy ne látszódjanak a szakadások. Nyár végén aztán hordhatatlanra foszlott. Hosszú idő múlva vettem csak másikat, ami valahogy nem akar elszakadni, hogy foltokat lehessen rá varrni. 

Azokat a pillantásokat szívesen visszahoznám, miközben vártál rám, én meg próbáltam csendben lenni, pedig kiabálni akartam , hogy felfogd, én nem harcolok. Engem el kell venni, ha valaki felé nyúlok, vagy engedni kell táncolni a kiégett izzók között, és meg kell érteni, hogy számomra ha tudom is, ha fel is fogom ésszel, hogy nyár van, mindig, örökké éppen most esik le az első hó.