2015. február 9., hétfő

Emléknyom

Megnézte, hogy kizárta-e a fojtott naplementét. A könnyek mélyen barázdálódtak, de megrázta magát, mint a nedves bundájú kiskutya. Agyából kihullott mindaz, amit a szív ketrecébe zárt. Egészen a csontjáig hatolt simogatások, bőrben tárolt, és szomorú hervadása az életnek. Nem maradt más, csak egy hosszúra nyújtott sóhaj. Így indult neki a világnak, előre nézve, mert a bátrak sosem néznek vissza búcsúzáskor. Legfeljebb csak akkor, ha az összes sós lé rászáradt a fáradt arcra. 
Ottfelejtett árnyak ringatóztak a nyári szélben. Túl nagy a repedés a világ falán. Hát ment, mert maradni nem tudott. Falánk szavak vették körbe, belemásztak a lelkébe és elkezdődött a csendes dorbézolás. Meg kellett értenie, hogy nem a szárnyaktól tud repülni egy madár, és rá kellett jönnie, hogy minden kötéltáncosnak le kell egyszer zuhannia, mert a magassághoz szövetséget kell kötnünk a mélységgel. Aztán tovább baktatott, képtelen volt megállni, és egészen a boldogságig szalad. Szövetséget kötött egy puha tenyérrel, és kiszáradt torokkal mered maga elé, amikor napsugárnak nevezték. Csak bólintania kellett az életre, és már vitték is. 


Nagy kár, hogy a szép dolgok mindig becsapják az érzékszerveket. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése