Élni csak úgy, ahogy lélegzel

-
Te Buda, én meg Pest.
Egyetlen pillantásoddal felkelted a Napot, és várod, szelíden várod mosolyom esetlen görbületét.
Te Buda, én meg Pest. Köztünk pedig a Duna végtelensége. A part esti homályából bontakozunk ki, ragyogva feldereng egy közeli perc. Sűrűsödik a végtelen. Elbujdosnak előlünk a szelek, van már ki ölelje a lányt, mondják, majd nagy duzzogva odébb állnak. Fürkészem a meg-megbotló némaságot álmos testeden. És arra gondolok, ha csókolsz, nem vagyok. Csak lélek van, mit neked adtam. Csupán csak meztelen semmi a mindenem. Nem birtoklom önmagam, te rendelkezel velem, s te jó vagy, visszaadsz magamnak, mert szeretni nem tudsz máshogyan, csak úgy, ahogyan élni; mással megosztva mindened. Mély, mohó ölelésekben létezem. Szavaimon pihensz, ki-be jársz, mint a huzat a házban. Nyitva felejtett ajtók mögött élünk szívünk hátra hagyott porcicáin. Csavargó újhold ring, arany pírral arcukon köszöntik egymást a vad jövendők. 
Élni csak úgy, ahogy lélegzel.

Mióta vagy, azóta látom a csendet. 


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lenge sátor

-
Kép
Megyünk előre, utat törve magunknak habzó naplementék szelíd ívén keresztül. Néha kereslek hajnalban; gyűrődik-e a lepedő hátad nyomatától? Olyankor mindig megtalállak, akkor is, ha helyettem a párnacsücsköt öleled. Van ennek egy alig hallható visszhangja bennem. Megáll az idő. Nem mozdul, esküszöm. Látom, ahogy a lába,- nem is láb, inkább kar-, a levegőben úszva megfagy.  Minden magától működik. Két perc álmatlanság az egész. Itt tapinthatóak a szavak. Elvégzem. Kérded, miért, felelni nem tudok. Mert nem az én számból folyik, csak bújik, a változékony életek ki nem mondott történeteibe. Egyszer elmondom, s te hallgatod majd. Hallgatod a csontok halk összekoccanását, a madarak szelíd kuporgását, s a tavaszi szép virágok első mosolyát a Földre. Akkor elmondhatod, hogy ismersz. Rám nézel, és nem leszek már senki, mert minden ami vagyok, ott lesz a kilélegzett levegő atomjaiban. Egy fel nem vehető világ, egy már kibogozott csomó. Arc leszek, és fény, egy gesztenyefa öblös levele, i
További információk

Az idő is lélegzik

-
Kép
Emlékezni, soha nem felejteni. Ez a mindennap. Semmi sem oldhatja ki belőlem.  Ha behunyom a szememet, látom is, érzem is. Hallom a hangját. Először fáradt, aztán kissé nyugodtabb tónusú. Várja, hogy megszólaljak. Nem teszem, mert nem tetszik, ahogy hozzám beszél. Aztán mégis mondok valamit, talán a kérdéseire a választ, vagy valamit, ami lényegtelen, de mondanom kell ahhoz, hogy elhiggyem, létezem. Ez már nem olyan, mint tegnap.  Ott táncol a szemem sarkába, migrénes foltként, elevenen. Mégsem olyan. Megváltozott. Valaki átszabta a ruháját. Most kissé lóg rajta. Rongyosra taposta, pedig alig egy hete,hogy viseli.  Meglepett, ennyi az egész.  Minden szó valakié már. Az összes,amit akkor írtam. Pedig nem is tudtak róla, nem sejthették. Vakok is, ostobák is. Akár csak én akkoriban. Tudod, ez olyan, mint egy virág, ami önmagának nyílik egész életében. Már másban pulzál,amit egykor bennem hagytatok. S. mindig kiveszi a rókakölyköt az anyja öléből, ha biztonságban érzi magát. Mel
További információk

Folyton csak szaladt

-
Kép
Bennem tornyosultak a halovány vágyak, lehántottad minden kérgemet. Bontottad, simogattad, engedett, vége lett. Csupasz, nesztelen, néma voltam. Egy árnyék sétált a kihűlt testen, csókjaival rózsákat fújt szanaszét a kóbor félhomályban. Akkor is ott vagy, ha leoltom a villanyt. Nincs már diófa, meg kiskori tapogatózás. Lehet, hogy sosem volt. Talán mindig csak te voltál, a dübörgő teherautók a mellkasban ha vagy, és a még hangosabb elefántok, mikor elbújtatnak a nappalok. Remegésed áthajlik a lepedőn, és felelek, csak lustán, ösztönösen. Mit tudhat arról a szív, amit a test akar? Kínlódva átvonszoltam az éveken terhes emlékét, és most ünnepélyesen leraktam, megtapostam hazug szavait, és csiribá, eltűnt. Engem most szeretnek, tudd meg! Szaladtam feléd, pici, elemlápafénnyi bátorsággal. Kíváncsi könnyeim végig gyalogoltak kiszáradt bőrömön. Rálehelted szerelmes szavaid. A horzsolások minden tónusa eltűnt, és a csomó, ahogy az áradó, vad folyók, kitört a vackából, belerobbant a gondolatb
További információk