Folyton csak szaladt

Bennem tornyosultak a halovány vágyak, lehántottad minden kérgemet. Bontottad, simogattad, engedett, vége lett. Csupasz, nesztelen, néma voltam. Egy árnyék sétált a kihűlt testen, csókjaival rózsákat fújt szanaszét a kóbor félhomályban. Akkor is ott vagy, ha leoltom a villanyt. Nincs már diófa, meg kiskori tapogatózás. Lehet, hogy sosem volt. Talán mindig csak te voltál, a dübörgő teherautók a mellkasban ha vagy, és a még hangosabb elefántok, mikor elbújtatnak a nappalok. Remegésed áthajlik a lepedőn, és felelek, csak lustán, ösztönösen. Mit tudhat arról a szív, amit a test akar? Kínlódva átvonszoltam az éveken terhes emlékét, és most ünnepélyesen leraktam, megtapostam hazug szavait, és csiribá, eltűnt. Engem most szeretnek, tudd meg! Szaladtam feléd, pici, elemlápafénnyi bátorsággal. Kíváncsi könnyeim végig gyalogoltak kiszáradt bőrömön. Rálehelted szerelmes szavaid. A horzsolások minden tónusa eltűnt, és a csomó, ahogy az áradó, vad folyók, kitört a vackából, belerobbant a gondolatba, és tintaként szétfolyt, beitta minden apró testfoszlány. Eltört karosszék lomtalanításra várva. Egy kábult nő felszállt az egyesre, rám nézett, de nem volt a szemében semmi. Szóltak neki, dobja el a zacskót, nem volt hová menekülnie. Nem volt hová menekülöm.
Éjszakánként kiöleled belőlem a fájdalmat. Talán csak abból a nőből is ki kellett volna ölelnie valakinek.