2015. december 18., péntek

Párhuzamos univerzumokba rejtett boldogságmorzsák

Hogy a tél hideg lesz és fagyos, azt egyikünk sem tudhatta. Halvány, olvadó párák lettünk a fényvillamos öreg ablakain. Azt mondtuk, hangulatot találni mentünk, de valójában egymást kerestük. Mindig, minden alvó porszemben a kérdéseidet fejtegetem, egész vörösek a szemeim a próbálkozással eltöltött időtől, de nem megy, mindig eltévedek, újra és újra;mintha porhó esne a vadak lábnyomára és kétségbeesve, üres hassal térne haza a vadász. Így élek én benned. Minden szavadon zakatolva, pilláid peremén pihenve, édesen. 
Valami edényekről beszélgettünk aznap este, már nem emlékszem, arra sem, hogy kivel találkoztunk azon az éjszakán az aluljáróban. Később biztosan bemutattál neki, de már nem tudta ki vagyok. Mondjuk, akkor még én sem tudhattam kid is vagyok én neked valójában. Ebből a folyékony érzelemhullámból születtem valakiddé, pedig már jóval hamarabb kiterveltél, én meg csak magamban beszéltem otthon, persze rólad.
Mindig ez a kergetőzés egymás megoldásáért, ezek vagyunk.
Csak arra emlékszem abból az estéből, hogy úgy ölelted a derekamat, mintha nem teremtettek volna soha mást a karjaidba, és csak mosolygok magunkon, hogy de hát majdnem nyolc hónap elteltével is teljesen beleillik. 
Beletúrsz a fájdalomkupacomba, nem szándékosan, annyira, hogy vérezzen azért a seb, de ne fertőződjön el. Annyira, hogy ne hagyjon nyomot a ruhán a vérfolt. Valójában egy apró szúnyogcsípés, én vakarom el folyton-folyvást. 
És mégis, most is, úgy zuhansz át rajtam az összes érintéseddel és mohó csókoddal, hogy bele akarok halni minden nélküled eltöltött pillanatba. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése