2016. február 15., hétfő

Tolvaj

A bolondok hónapja volt, mikor zavaromban azt mondtam; fázom, pedig már melegek voltak az éjszakák. Köztünk volt a nyár puha karja, akkor már közelebb tolt bennünket egymáshoz, és az összes kétségemet cseppfolyósra olvasztotta. Eleinte furcsállottam, hogy ebben a városban nincsenek csillagok az égen , ma már tudom, hogy az összes a szemedben költözött. Régen árvíz volt errefelé, most emberek vannak, és álmok. Talán túlélik a hullámverést. Mondtad, minden vagyok, így színeződtek ki fehér szárnyaim. Csipkésre kötötte az idő a lelkünket, és áttetsző szalagként font belőle szerelmes hónapokat. Rád mindig várni kell. Ülök, csepegnek a gondolataim, mint az olvadó jégcsap vízzé vált valója, és jégvár leszek, ha megjössz, a legszebb mind közül, mert te húzol előre kézen fogva. 
Lassú égés, beborított szervek. Tömény vagy, fészek meleg és múltat metsző nyújtózkodó szuszogás. Engem ráfektetett, betakart, majd elaltatott a déli szél. Találkoztál vele, köszöntetek egymásnak, de nem figyelt a nevedre. Egy ágyban két test, viaszos álom a tükörkép. Nézem, mint a halvány lidércfény, hogyan lopod ki belőlem éjjelente a titkokat. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése