2016. március 25., péntek

Diófa

Kidörzsöltem a szemeimből az emlékképet, amin az emeletes ágy szélén ülve felnövök.
Kint emberek, bennem semmi. Ismeretlen fénypókok szövik az áttetsző szavakat mondatokká. Minden kimondott szótag halványul, majd eltűnik. Elnyeli a tejfölsűrű éjszaka. Kiapadt víztócsa a percek keringőjében, agyamba szorult gondolatok. Túl nehéz, engedd, hogy eltűnjek!
Visszafelé szökdelek, lábak és talaj nélkül. Minden csak maszatos máz, parázsló fájdalomburok. Mázsában mérik az emlékperceket, mégis könnyű. Megbuggyant befőtt, kiradírozott árnyék vagyok.Soha nem is léteztem igazán. Akasztott ürességben úszó, elveszett sejtek. Azt képzelem, az életem csak egy álomsík, a villanypásztor nem csíp meg, ha megérintem, simogat.  Hogy is érezhetnék egy ütést, ha a levegőbe adják? 
Behunyom a szemem, ízetlen a szilvásgombóc. A kedvenc ételem. Zuhan a lila bicikli, magával rántja a rengeteg rágós matricát. Markolom az elmúlást. Csúszós sosevolt. 
A kék nadrágra emlékszem. Az egész előtt is utáltam. Pedig akkor még ott sem volt rajta az a szomorú folt, ami az idővel egyre csak nőtt. Mára túlnőtte a szívemet is. Hova szalad, ki tudja? Én semmit sem tudok. Ha tudtam volna, nem figyelek. Csak eljátszadozok bután a parancsoddal, és vállalom, hogy engedetlen, rossz kislány leszek. Vállalom, hogy kiöntöttem a vörösbort, hogy nemet mondtam. Mindent vállalok, csak hagyj választást. Nincs több titok, nincs több felesleges cipekedés. Én most elmegyek, mert nem akarom többé, hogy emlékezzen a bőröm a tenyered méretére. Nem bírom tovább. Kérlek, adj vissza magamnak!
Felejtsük el, hogy aznap, ott a diófa alatt senkivé tettél. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése