2016. május 27., péntek

Költözés

Csomagolt, bebugyolált évek, csak az ég tudja hova rejtettelek titeket. Két lány kacag és kínait eszik egy felnövés nevű helyen. 
Keresem magamban a percek súlyait, mint halász a legszebb halra, várok. Gondolok a kacsákra, fény ízű, hosszú, bolyongós sétákra. Nincsenek szavaim a félelemre. Görcsös nyugalom, béke,csend. Fárasztó hőség. 
Mikor hazamentem, már énekeltek a madarak. Eltévedtem zavaromban, másnap izomlázam volt a futástól. Ha édesanya tudná-gondoltam-, féltene. Idáig nem hallatszik semmi, csak maszkot viselő névtelenek  nyúlnak mocskos kapaszkodók után. 
Akkor hallottam először madárdalt a fővárosban. Azóta átköltöztek belém, kényes dacot szültek, meg édes hazavárlakot. Csontokról tanultam, az enyémek töröttek voltak, mozdulatlan voltam. 
Egy afroamerikai arc nézett velem szembe valami matricáról, visszafelé olvastam a betűket, hátha gyorsabban eltelnek a napok. Már része voltam, pedig csak megjelent, karjait kitárta, talán énekelt is, nem tudom, de az árnyéka látszott-homályosan, de makacsul-, és nem tudhattam, amit ma sem tudok, hogy elvisznek, vissza sem hoznak. Megfosztanak minden szótól, amit szeptemberben még papírra írva tépkedtem, hogy könnyebb legyen a megbocsájtás. 
Önmagam felkiáltójele voltam, szakadt holdmagány. 
Nincs hangja a zajnak, lábak nélkül áll, kar nélkül ölel. Kerestem a békémet. Hogyan? Hogyan nem? Józan tudattal, álmatlan éjszakák ölében. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése