Tengereink

A keze csak pihent az övében, de erősen szorította, mintha attól félne, kicsúszik a sajátjából, ahogy a körömvirágos szappan szökik fürdéskor. Szilárdan fogta, és arra gondolt, hogyan lehet valami ennyire könnyű, mégis határozott, meg hogy mindig megnyugtatta ez a kézpuhaság, pedig most benne volt a kimondatlan félelem is, hogy egyszer nem, hogy többé nem, nem az övét, nem egymásét, hanem valaki másét, vagy másét sem talán. Csak egyedül, egymagunkban, botladozva. Füstmagányban. 

A levegő kissé lehűlt, a szív hőmérséklete is, zajtalan rohant a másik után. Útközben beleütközött néhány kavicsba és mondatokat nyelt le a könnyeivel együtt, tócsává gyűltek a göröngyös betonon. Szétfoszlottan suhant, szemei vörösek voltak, de a sötétben úgy tetszett, mintha világítanának. Kísértet lakott bennük. Idegenként vándorolt a négyzetméterek között és keresett egy ismerős mesehőst, egy illatot vagy emlékvárat, de sík véletlenek őrizték keskeny álmát a nyárnak. Nem volt hova menni. Hirtelen előrelendült a tudatból a kocka, amin abban a szobában azt az ocsmány függönyt bámulja és szédül, menekülne, ha volna hova. Ki a világból, el a kezek forróságától, puhaságától, a visszakérdezés szégyenétől, minden egyes kudarc ígéretétől, ki a pipacspiros nappalokba, a tömény város ölébe, ahol rendre eltévedt évek múltán is. Ajkaira megszámlálhatatlan csillag ragadt és az ütközés, ami fénysebességgel hasított a mellkasába,lapított, nem tágított. A lábak egymás után rakták magukat, és a mosoly is görbült, ha görbülni kívánták. Messze volt tőle, egy másik élet, másik hasábján lépkedett. 

Később kicsire hajtogatta a ruhákat, ahogy tőle leste el, pedig ő sem tudta olyan apróra, olyan pontosan, meg is dicsérte érte, elmosolyodott. A szembogarak nyolc lábbal másztak át az övébe, felsértve otthonuk védő falait. Sós nedvet húztak maguk után, láthatatlant. Potyogtak, zajtalan folytak,érré,csermellyé,patakká,folyóvá,tengerré dagadtak.  És az egykor lassan csordogáló kis cseppek dübörögve, eszüket vesztve rohantak végig a kétségbeesés meredek hegyfalain, nem kímélve senkit és semmit. A puha anyag megakadt a kezében, a színét szerette, az anyagában el tudott veszni, finoman kitapogatta a szövet lágyságát és lassan, óvatosan adta meg magát.
Én nélküled már sírni sem tudok. És ha egyszer rájössz, hogy sírni jó, hogy a könnyek partot mosnak,tiszta vizet adnak, megfoghatod a kezeimet és elmondok neked mindent amit tudtál és amit még nem is sejtettél, mert attól fogva mi leszünk a két cseppből összemosott tenger, amit senki sem akar majd megtalálni.