2016. augusztus 2., kedd

Csendből a zajba, zajból a csendbe

A nap körvonala a lámpák halvány fényébe kapaszkodott. Ült, és ültem a szótlan mindenségben, ajkai néha kíváncsian megtalálták húsomat. Alig emlékszem szavaira, csak a félszeg léptek puffanásai visszhangzanak fülemben. Én a Holdról meséltem, ő várt valamire, amit azóta is keresek magamban. Már valakik voltunk, felfelé ívelő kacsok a szőlőfürtökön, de még tájidegenek, savanyúak, zöldek és aprók. 
Megriadt a gondolattól, hogy többé nem adhat, pedig ősz hajamba kapaszkodva képzelte el éjjeleink varázsát. Mély sóhajtásba kalimpáltam a Vár narancssárgás búcsújában. Ujjai az enyémeket kergették, mély hangon szólították, de én vártam. Hogy mire?
Vártam, hogy mondja ki, ígérje meg, adja szavát írásban, pecsétet is nyomjon rá, tintás kézzel szorítsa magához, fennhangon esküdje, hogy soha, de soha nem hagyja, hogy más hallgassa csöndjeinket. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése