Az idő is lélegzik

Emlékezni, soha nem felejteni. Ez a mindennap. Semmi sem oldhatja ki belőlem. 

Ha behunyom a szememet, látom is, érzem is. Hallom a hangját. Először fáradt, aztán kissé nyugodtabb tónusú. Várja, hogy megszólaljak. Nem teszem, mert nem tetszik, ahogy hozzám beszél. Aztán mégis mondok valamit, talán a kérdéseire a választ, vagy valamit, ami lényegtelen, de mondanom kell ahhoz, hogy elhiggyem, létezem. Ez már nem olyan, mint tegnap.  Ott táncol a szemem sarkába, migrénes foltként, elevenen. Mégsem olyan. Megváltozott. Valaki átszabta a ruháját. Most kissé lóg rajta. Rongyosra taposta, pedig alig egy hete,hogy viseli. 

Meglepett, ennyi az egész. 

Minden szó valakié már. Az összes,amit akkor írtam. Pedig nem is tudtak róla, nem sejthették. Vakok is, ostobák is. Akár csak én akkoriban.

Tudod, ez olyan, mint egy virág, ami önmagának nyílik egész életében.
Már másban pulzál,amit egykor bennem hagytatok.

S. mindig kiveszi a rókakölyköt az anyja öléből, ha biztonságban érzi magát. Melletted  az én kis rókámnak sincs szüksége az anyjára.
Ma már teljes a biztonság idebenn.