2017. január 28., szombat

Hat cent körte, meg a többi járulékos veszteség

A szavakra már alig emlékszem, kilökte belőlem a szilárd felejtés. Ki tudja minek iszik az ember, ha mindenre emlékezni akar. Mert nekem az a fény, amit ódon fémcsövek okádtak magukból, maga volt a tapintható boldogság. Engem nem zavart ha nézel, mert akartam, hogy olvass, számláld lapjaim, és fejtsd meg belőlük a magad igazságát. Annyi mindenünk van, két kézzel adott az élet, mégis azt akarom, amik voltunk, és akik nem lehetünk többé. Az arcom árnyékát már nem látni délután, a Napot felhők takarják a pillantásoktól. 
Tegnap mélyeket sóhajtott a Duna, a hideg pára belénk fagyott. A hidakból csak koromfekete súly lett, éreztem, hogy húzzák lefelé minden csontomat a jégtömbök. Mindketten zajlunk. Magamba rohanok.
Meglátogatott egy cinege. Istenemre, látni akart. 
Elindultam, egy részem utánam baktatott, lépéshátrányban volt. Még mindig úgy sétálok ezen a környéken, mint aki meg akarja szelídíteni az életet. Ha látnád! Minden csupa hullám meg göröngy. A véráramot lelassítom, ne lássam a lábnyomok térfogatát, a bakancsom talpának mintáit. 
Szóval a folyó, meg az ordító hideg, a fák kopaszsága, és a rajtuk felejtett égősorok. Hiányzó izzószálak. A hó megint késett egy hónapot, és most kemény, szívós, de vakító fehér. Olyan fehér, hogy beleordít a párás éjszakába, minden csontba belekúszik, és nyújtózkodik, kezével kalimpál, lábával hadonászik, és kuckónyi hely sem marad a magánynak. 
- Megérkeztem, engedj be! - láttam a szemébe a félelmet. Aztán elrepült. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése