2017. április 17., hétfő

Együtt egyedül

Hogy büszke voltam, abban biztos vagyok. Tanulok mindent. A bögre csáléságát, a tettek hajlékonyságát. Tanulok, amíg velem leszel. 
Eszembe jut néhanap, az az első korty szilva, amit először nálad ittam. Nem tudtam angolul (most sem tudok), csak szédültem, és minden repedést megjegyeztem. Érezhettem valamit belőled, a szoba éleiből, és fekvéséből, pedig sejtelmem sem volt róla, hogy ezen a helyen fogok fájni és nevetni, hogy ez lesz az életem, itt lesz az életünk. 
Néha alvó tigris vagyok, megsebzett mancsokkal, ferde csíkokkal, melyeket te egyenesítesz ki a valóság ráncolt,földig érő szoknyáján egyensúlyozva. Így telik el egy-két-több hónap, hogy néha csillagokat taposunk, aztán porrá törjük őket, egészen a tejútig ringatózva. Néhánynak nevet is adunk, mert megszemélyesítjük azokat, akiket szeretünk. Ilyenek vagyunk. A Nap is hiába süt, ha lehúzod az összes redőnyt a szobában.
Te lefelé fordítod zavarodban a felvillanó kijelzőt, én meg sírok szégyenemben. 
Egyfelé nézni, hogy tekintetünk találkozzon, összeölelkezzen, bambán elvigyorodjon az ismerős sugaraktól.  Ettől kéne boldognak lenni.
Nézem a plafonon kergetőző árnyakat, a dísznövény levelének szabálytalanságát, és a sajátjaimra gondolok.  Álmosan pislákol a lámpa, te a balomon szuszogsz. Minden egyszerre ringatózik a sárgára színeződött nyugodtságban. A lélegzetem normálisra lassul, és farkasszemet nézek saját magammal.
Nem tudok versenyezni azzal, ami ismeretlen. Nem tudok. Én nem...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése