2017. október 17., kedd

Ősz

A hajnal éles  recsegése, a fáradt szél halk sóhajtása a tarkómon, apám nem fogadott hívásai, a fixír csípős szaga, eldugult lefolyó, mama nevelt paradicsomjai, és az utcán ásítozó tarka falevelek.
A napok sziszegik;ősz van.
Belebélelem magamat a nyári ölelésekbe, mondatokba, ígéretekbe. Még mindig a gyimesi fenyőfák illatával álmodom, és eszembe jutnak a csángó ember szavai, hogy sokan maguktól viszik be a gyerekeiket az árvaházba, mert nincs pénzük felnevelni őket. 
Ez az ősz, egy másik ősz. Nem hasonlít semelyik eddigihez sem. Ebbe az őszbe erősen belekapaszkodtam, megmarkoltam, majd szép lassan eleresztettem, hogy zuhanjon és keressen magának talajt, ahová földre érhet. Keresem én is a földetérésemet, gravitáció nélkül száguldok, csukott szemmel. Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy senki sem fogja már a kezemet a becsapódás előtt.
Néha nehéz szeretni magamat, anyának, nagymamának kell lenni, pótolni minden családtagot pótolhatatlan önismerettel. Ringatni magamat, ha kell felpofozni, és összeszedni minden halat a talán tengeréből. Nem félek, nem szabad. A lány, aki félt, már tudja, felesleges minden aggodalom.
Otthont csináltam magamnak. Otthont belőled és belőlem.
Van egy barna macska a szomszéd utcában. Részeg estékent hazafelé tartva előjön, ha hívjuk. Dorombol, hízeleg, aztán leül, de az autószervizen túl már nem megy, onnan kap enni. Nézi, hogyan távolodunk, bámul utánunk, mint aki már azt is tudja, amit mi még nem.
Mintha a jelenlegi életem volna.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése