Agyzaj

-Veronika, én nem értelek téged- mondta. Jó sokszor, kihangsúlyozva a szavakat, mintha fogba ragadt ételmaradék lenne.
A fehér tapétába karcoltam. Dőlt, díszes betűkkel. Nem számít. Majd megfejtem milyen színű a csend. Némán rugdostam ki a szívemből a félelmet, és győzni akartam magammal szemben. Pörgött a körhinta, és én nem ültem rajt.
A sárga villamos csilingelt,szelet kavart. Táncoltak a kócos fürtök, eltakarták a sebeket.
Zihált a város a párás hajnalon. Levegő után kapkodott. Eltakartam magam, kristályos életed újra mozdul. Szárnyam a soha és az örökre határán verdes. Lüktet a vér az erekben, a tér összeszűkül és a kiáltás mozgatja a fák koronáit. Vérzik az égbolt, és cseppeket könnyez az ég. Már egy ideje nem tudok sírni. Bárcsak tudnék.
Elfelejtesz és áthajolsz a múlt felett. Csak én esek le. Csak én zuhanok.
Későre jár. Menj aludni, még meg kell értened!




Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lenge sátor

Folyton csak szaladt

Hóvihar